Novella

Hiii.xx 
Úgy gondoltam írok egy amolyan "novella" félét.
Tudom, nem lett a legjobb, de ... Ez van:D
Remélem azért tetszeni fog:Dxx. 

*2016*

Directioner élet.
Nem a legkönnyebb a világon. 
Otthon ülni a gép előtt, hétvégén, hétköznap - könyvekkel a kezedben, "tanulás" közben - és minden percben a srácok lépését lesni. Reménykedni abban, hogy majd egy nap találkozol velük és végig ölelgetheted Őket. A srácokat. Érezheted Őket. Megfoghatod Őket a saját két kezeddel, miközben azt suttogod hogy "Ezt nem hiszem el".
Beletúrni a hajukba - már ha megengedik, bár kétlem -, érezni az illatukat. Látni Őket életnagyságban. Csak egyszerűen... Mellettük lenni. 
5 éve már ennek az egésznek. Mármint 5 éve vagyok Directioner. 
És őszintén? Kezdek belefáradni. Kezdek? Na ne vicceljünk már. Már rég belefáradtam abba, hogy reménykedjek. Reménykedjek a nemrég felsoroltakban. De nem adom fel. Meg fogom valósítani az álmaim. Ha törik, ha szakad. 

*2017* 

Leérettségiztem.
Most pedig itt állok a szobámban, a világ legnagyobb rumlija közepette, miközben a bőröndömbe pakolok. Ugyanis elköltözöm Londonba, a barátnőmhöz. Magam után hagyom az eddigi 18 évemet. 
Megvalósítom az álmaim... 

Dudorászva pakolászom a bőröndömbe, amikor kihúzok egy fiókot, s megtalálom a régi füzeteimet, tele dalszöveggel, történetek részeivel, rajzokkal... 
Leülök az ágyam szélére, majd kinyitom a legelső füzetet ami a kezembe akad, s fellapozom. Vigyorogva olvasom el a listát, amit még 14 évesen írtam: 
- Leérettségizni. 
- Kijutni Londonba. 
- Londonban élni. 
- Találni munkát. 
- Dolgozni. 
- Találkozni a One Directionnel. 
- Elkérni Harry számát:D
- Harry barátnőjének lenni.
- Harryvel élni életem végéig. 

Szipogva teszem el a listát, majd letörlöm a könnyeimet az arcomról. Sose fog megvalósulni az utolsó három dolog - rúg belém még kettőt a tudatalattim, majd tovább áll és gúnyosan elneveti magát.
Megrázom a fejem, majd miután végig lapoztam a füzeten, megnézem a maradék hatot is.
- Kicsim, kész a vacsora - nyit be hirtelen apu, s annyira megijedek, hogy majdnem eldobom a füzeteket. Morgok egy sort az orrom alatt, hogy kopogni miért nem lehet, aztán elrakom a dolgaimat és felállok. - Mik voltak azok? - kérdezte. 
- Uhm, füzetek. Tudod, One Direction... Rajzok és a többi - mormogom, mert erről a szüleimnek sose beszéltem. Sőt, mindig dugdostam ezeket, nehogy megtalálják Őket. Mondjuk, amikor a két bátyám közül az egyik bejött a szobámba és például elől maradt az egyik füzet, konkrétan halálra idegesítettem magam azon, nehogy megnézze azt... Régi szép idők. 
- Értem. Anyád megint kísérletezett - húzza el a száját, én pedig felnevetek és megölelem Őt. - Talán túléljük az új kaját - suttogja, s elérzékenyülök. Mármint nem a témától, hogy anyu már megint valami újat csinált. Nos, Ő... Nem egy szakács. Maradjunk ennyiben. - Így utoljára kell valami rossz is, nem? - kérdezi, én pedig szipogva elnevetem magam, aztán eltol magától és nyom egy puszit a homlokomra. - Büszke vagyok rád - mormogja zavartan, sose volt az a nagy érzelem kinyilvánítós személy, ahogy én sem... 
- Túl fogod élni az elkövetkezendő éveket? - kérdezem halkan nevetve. 
- Hát persze. De majd gondolok rád, amikor éjszaka lejövök kirabolni a hűtőt - mormogja, aztán mosolyt fest az arcára és belépünk a konyhába. Apu rám néz, majd fintorogva leül velem szemben. Megbökdösöm azt a valamit a tányéromon, attól félek, hogy elfut. Apu szórakozottan rám néz, majd bólint egy aprót, én pedig bekapom a falatot s rágni kezdem. 
- Finom? - kérdezi anyu, én pedig felmutatom a hüvelykujjam, s még mielőtt visszaraknám a tányérra a falatot lenyelem, majd iszok rá egy kis vizet. Letuszkolok a torkomon még pár falatot, aztán lerakom a villát, s hátra dőlök. - Alig ettél! - szólal meg anyu.
- Nem igazán vagyok éhes - vonok vállat. - Egy kicsit izgulok - mondom, mire pislog párat, s elfelejti a kaját, meg mindent, feláll és megölel. Visszaölelem, aztán elenged, s leül vissza, miközben felfelé pislog. 
- Ugye tudod, hogy nagyon büszkék vagyunk rád? - kérdezi.
- Tudom, anyu - mosolyodok el halványan. - Felmegyek pakolni. Ha kellek, akkor... - be sem fejezem a mondatot, bólint, én pedig elindulok az emelet felé. 

***

- Meg van minden? - kérdezi apu. Bólintok, majd beülök a kocsiba, s hátra dőlök. Röpke két órás úton végig az ablakon bámulok ki, miközben zenét hallgatok. Épp a Story of My Life üvölt a fülembe, amikor megáll az autó. 


Könnyeimet törölgetve foglalom el a helyem a repülőn, aztán lehunyom a szemem és próbálok arra koncentrálni, ami vár rám majd a közeljövőben. 
- Helló - szólal meg hirtelen valaki, én pedig kinyitom a szemeim, majd a mellettem ülő kék szemű, kócos, barna hajú srácra pillantok, aki mosolyogva néz rám. 
- Szia - köszönök, s rámosolygok. 
- Jason Cook - nyújtja a kezét, amit elfogadok és kezet rázunk. 
- Jessica Harris - mondom. Beszélgetni kezdünk, megtudom, hogy van egy barátnője Londonban, csak épp most egy temetésre haza kellett jönnie. Jó pár dolgot megtudunk egymásról, s mire Londonba érünk, teljesen megkedvelem Őt. 

A repülőtéren elválnak útjaink, még látom, ahogy a barátnője a nyakába ugrik, s mosolyogva nézem Őket. Aztán körbenézek. London. 
Hirtelen elfog a boldogság és csak vigyorgok mint egy őrült. 
- Jessica! - hallom meg barátnőm hangját, s megfordulok. Felém jön, majd megáll előttem.
- Kate - vigyorgok rá, majd szorosan megölelem. - Istenem, mióta vártam erre a napra - mormogom, s megpróbálok nem sírni, de nem igazán jön össze.

*2018*

- Basszus - mondom, mikor véletlenül kiesik a kezemből a táskám, s ezzel a lendülettel kiborul az egész tartalma a földre. Felsóhajtok, majd leguggolok és szedegetni kezdem a cuccaimat. Mekkora "szerencse", hogy este van... 
Több mint egy éve vagyok Londonban. Imádom ezt a várost. 
Még pár hónapra rá, ahogy ide jöttem, találtam egy munkát, ahol azóta is dolgozom.
- Persze, kezdjen esni a hó is - morgom, amikor meglátom, hogy esni kezdett.
Egy kéz kerül a látóterembe, amit mintha már láttam volna. Hát persze, hogy láttam... Hosszú ujjak, tetoválások, pár gyűrű. Ezer közül felismerném annyi év után. Már rég el vesztettem a reményt, erre most... TE. JÓ. ÉG. Nem. Az nem lehetséges... Nem merek felnézni. 
- Azt hiszem ez a tiéd - szólal meg rekedtes hangon, elém nyújtva a telefonom, amin Ő a háttér. Istenem. Nem. Még mindig nem merek felnézni. Elfogom sírni magam. Tuti. Szívroham körüli állapotomban a telefonomért nyúlok, s mikor kezem az övéhez ér véletlen, kezd megfogalmazódni bennem, hogy épp Harry Styles van előttem. Álmodom? 
Nézz már fel! - szól mérgesen a tudatalattim, én pedig még jobban leszegem a fejem és a táskámba lassan belerakom a telefonom. Vajon most megijedne ha elsikítanám magam? Valószínűleg. 
A kulcsomat nyújtja felém, aztán mikor érte nyúlok, elrántja azt. Nem hiszem el, hogy most van kedve szórakozni, mikor én mindjárt sírógörcsöt kapok! 
Szívem ezerrel ver, a tenyerem izzad - igaz, tél van és majd megfagyok közben -, a gyomrom görcsbe és a pillangóim megjelentek. Azt hiszem szerelmes vagyok egy világsztárba már hosszú évek óta, aki épp itt van előttem, de én hülye, nem merek még csak megszólalni sem. Van ennél rosszabb? El ne hányd magad... 
- Nézz rám - kéri, én pedig megdermedek - mármint nem a hidegtől -, s arra eszmélek fel, hogy megerednek a könnyeim. - Gyerünk, nézz rám. Addig nem adom vissza a kulcsod - mondja egyszerűen, én pedig szipogok párat, aztán letörlöm a könnyeimet, s kinyújtom a kezem előre. Szemeimmel a földet pásztázom. Nézz már rá, az Istenért! Ő az, itt áll előtted. Életed szerelme! 7 éve. Nézz rá! - parancsol rám a tudatalattim, de én nem merek. Tuti álmodok. Képzelődöm. Ő nincs itt. 
A szívem egyre hevesebben ver, s egyre gyorsabban szedem a levegőt. Csak nézz rá - tudatalattim térde ereszkedik előttem, s összekulcsolva a kezeit könyörög nekem. Aztán lepörög előttem az elmúlt 7 év. Minden pillanat, mikor miattuk nevettem. Mikor énekeltem a dalaikat. Mikor védtem Őket az utálkozók előtt. Mikor éjszakákat sírtam miattuk. 7 év. 7 év alatt bárki más több koncertre is eljuthatott, de én egyre sem. Egy koncertjükön se voltam. 
Mindig csak álmodoztam, hogy milyen lehet velük találkozni. Vagy egy koncertjükön lenni. Sosem kaptam a szüleimtől koncertjegyet, én pedig sosem könyörögtem érte. Nem voltam olyan fajta... 
NÉZZ RÁ! - kiált rám a tudatalattim. Megrázom a fejem. 
- Nézz rám - suttogja Harry. Attól félek, ha felnézek Ő nem lesz itt. Eltűnik. Ez csak egy álom. Reggel felkelek szépen és elsírom magam. Te jó ég. Jó, akkor ne nézz rá. Szalaszd el a legnagyobb álmod. Aztán sírj át éjszakákat. Csak tessék - szólal meg gúnyosan a tudatalattim - akiből egyébként már kezd elegem lenni -, aztán lenézően néz rám és elsétál. 
Kezeimbe temetem az arcom, aztán gyorsan felállok, mert már kezdtek fájni a lábaim. 
Elveszem a kezem a szemeim elől, amiket szorosan becsukok, s lehajtom a fejem. 19 éves vagy, az ég szerelmére, nem egy óvodás. Nyisd ki a szemeid, pillantsd meg Őt, kapj sírógörcsöt, öleld meg - tér vissza a tudatalattim a tanácsaival, aztán megérzek valamit az arcomon. Úristen. Hozzámért. Megérintett. Mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, szívem ezerrel dobog, gyomrom még mindig görcsben és a pillangóim nem akarnak békén hagyni. El fogok ájulni. 
Ismét kezeimbe temetem az arcom, s könnyeimet szabadjára engedem. Halkan sírok, még most. 7 kicseszett éve erre várok - a gondolatra még jobban sírok, s szipogva és csukott szemekkel húzom lejjebb a kabátom a kezemre, hogy ne fázzon annyira. Nem tudom eldönteni egyáltalán itt van-e még Harry, vagy megunta a bénázásom és inkább elindult haza?! 
Enyhén göndör hajam az arcomba csapódik a széltől, ami keresztül fúj az utcán. Megborzongok, aztán arcomat letörlöm. 
- Gyerünk, nyisd ki a szemeid és nézz rám! - szólal meg rekedten. 
- Elfogsz tűnni. Ez csak egy álom - suttogom, mire halkan elneveti magát és megfogja a kezeim, majd elveszi a szemeim elől.
- Nézz rám, darlin' - mormogja, én pedig végre valahára kinyitom a szemeim, amikből a könnyeim megállíthatatlanul folynak. Na végre - tudatalattim felsóhajt, majd levágja magát egy kanapéra és Harryben gyönyörködik. Zöld szemeim megtalálják az Ő zöld szemeit, göndör, kócos haja szanaszét áll. Pár centire van tőlem. Te. Jó. Ég. 
- Ezt nem hiszem el - suttogom, aztán elkap a zokogás. Előre vetem magam, majd annyira szorosan átölelem Harryt, amennyire csak tudom. Arcom a mellkasába fúrom, miközben beszívom a parfümének illatát. Táskámat elejtem, egyáltalán nem érdekel, hogy esik a hó és hogy milyen a talaj alattunk.
Zokogásom csillapodik, Ő pedig körém fonja a karjait. 
- Bocs, hogy eláztatom a pólód - mormogom. - Csak 7 éve másra sem vágyok...
- Mint hogy eláztasd a pólóm? - kérdezi csendesen, én pedig sírva elnevetem magam. 
- Nem, ezt nem terveztem - mondom, miközben fekete kabátját markolászom. - Most fogsz eltűnni, igaz? Mármint... Hazamész, aztán mi többet nem találkozunk. Fél év vagy annyi se, és elfelejtesz - suttogom szomorúan. 
- Ugyan már, ne viccelj... - megakad.
- Jessica. 
- Szóval... Még sose találkoztam egy ilyen rajongóval mint Te - mondja, én pedig elnevetem magam.
- Ilyen elvetemülttel? - kérdezem, s Ő is elneveti magát. Wow, már együtt nevetünk.
- Nem, hanem ilyen kitartóval - mondja. Felnézek rá, Ő meg le rám, arca pár centire volt az enyémtől. Mentolos lehelete az arcomnak csapódik, a pillangóim fele pedig abban a pillanatban kinyiffannak. Lábaim összecsuklani készülnek, a szívem a torkomban dobog, miközben elveszek a zöld szemeiben. Ó, te jó ég. Ne is álmodj róla. Te csak egy rajongó vagy - tudatalattim felüti ronda fejét, s az Ő egyedi beszólásaival bombáz. Megpróbálom Őt kizárni a fejemből, de nem igazán jön össze.
- Miért nézel rám ilyen nézéssel? - kérdezi Harry, megtörve a kettőnk között lévő csendet. Arca még mindig pár centire volt az enyémtől. Most mit szólna hozzá, ha elájulnék? 
- Milyennel? - pislogok párat zavartan.
- Nos, ilyen... Nem is tudom - von vállat. - Ilyen "Csókolj meg, kérlek!" nézésed van. Mióta fejleszted? - kérdezi szórakozottan, én pedig már tényleg az ájulás szélén állok.
- Én... Nem is. Nekem... Nincs ilyen nézésem - makogok összevissza. 
- Dehogynem. Tök félelmetes. Ne izgulj, át jött az üzeneted. De... Nem foglak megcsókolni - képed el. - Most meg úgy nézel rám, mintha épp a végítéleted mondtam volna ki - nevet jóízűen, én pedig zavartan és megbénulva állok Harry előtt. Életemben nem voltam még ilyen zavarban. Most tényleg vele beszélgetek? 
- Na jó, valaki keltsen már fel - csapok mérgesen a kabátomra, s felhúzom az ujját, majd a karomba csípek. Felszisszenek, aztán megdörzsölöm a helyét.
- Nézd, még mindig itt vagyok - mutat magára. - Mi kell ahhoz, hogy elhidd itt vagyok és nem álmodsz? - kérdezi, én meg az egyik lábamról a másikra állok, s ajkamba harapok. - Oké, túrj bele a hajamba, megengedem. Tessék, csináld - borzolja össze a haját, aztán elém lép és lehajtja a fejét. - Egyébként szerepelni fogunk az újságban, csak úgy mondom. Több mint két fotóst láttam az elmúlt negyed órában, miközben te a karjaimban bömböltél - mondja szórakozottan, s elpirulok, Ő meg felnéz rám. - Azt fogják hinni hogy a barátnőm vagy - vigyorog, én pedig pislogok párat. - Örülnél, mi? - kérdezi. Harry vicces kedvében van. - Kár volt megkérdeznem - legyint nevetve. - Na, túrj bele a hajamba - hajtja le ismét a fejét. - Te jó ég, sosem hittem volna, hogy valaha egy rajongótól ilyet fogok kérni - sóhajt fel, én pedig izgatottan nyúlok felé, majd ujjaimmal a hajába szántok. Szívroham körüli állapotomban túrok ismét a hajába, mikor hirtelen felemeli a fejét, s elkapja a kezem mielőtt véletlenül kiszúrnám a szemeit az ujjaimmal.
- Oké, most már remélem elhiszed, hogy nem álmodsz - vigyorog, én pedig megrázom a fejem.
- Nem. Ezt sose fogom elhinni - suttogom könnyes szemekkel. 
- Adok aláírást - mondja, majd ad egy lapot, amit a zsebéből előkapott tollal aláírt. - Csináljunk képet. Ide adod a telefonod? - kérdezi, aztán meg se várva a válaszom, lehajol, s kihalássza a táskámból a készüléket. Istenem, csak ne lennél ilyen béna - tudatalattim kezeibe temeti az arcát, s nagyot sóhajt. 
Harry elvigyorodik.
- Wow, szexi kép rólam - mormogja, én pedig helyeslően bólogatok. Aztán... Megölel. Magához húz és átölel. Te jó ég.
- Mosolyt - mondja, s mindketten egy ezerwattos mosollyal nézünk a kamerába. Ügyködik valamit a telefonom, aztán a kezembe nyomja. - Holnap reggel elfogod hinni, hogy találkoztunk - biztosít.
- Egy hétig sokkban leszek - mondom, mire felnevet. Megszólal a telefonja, kihalássza a zsebéből majd a képernyőre pillant. 
- Mennem kell, Louis hív - mondja. 
- Louis? - csillannak fel a szemeim. Az égnek emeli a tekintetét, majd felém nyújtja a telefonját. Wow. Remegő kezekkel nyúlok érte, majd bizonytalanul emelem a fülemhez. 
- Louis? - nyekergek. 
- Harry? Változik a hangod, nem gondolod? - nevet.
- Úristen, Louis - sikítok fel, Harry pedig kissé ijedten néz rám. 
- Ha elmered dobni a telefonom itt a nagy izgalmadban, én komolyan mondom, hogy... - morogja halkan, én pedig sikítozva ugrálok mint egy őrült. 
- Héé, nyugi - szól bele a telefonba Loui. - Hogy kerül hozzád Harry telefonja? - kérdezi. 
- Ideadta - válaszolom izgatottan. 
- Ugye ez az ideadta nem azt jelenti, hogy "Letámadtam, megkínoztam, összekötöztem, épp arra készülök, hogy elrabolom és elvettem a telefonját"? - kérdezi kíváncsian.
- Nem - válaszolom.
- Akkor Harry megőrült - jelenti ki egyszerűen, én pedig nem tudom a vigyorom letörölni az arcomról.
- Miért? - kérdezem.
- Mert oda adta valakinek a féltett telefonját! - mondja, én pedig felnevetek. - Hogy hívnak? 
- Jessica Harris. 
- Mióta vagy rajongó? - kérdezi, mikor Harry hirtelen kikapja a kezemből a telefont. 
- 7 éve - válaszol helyettem. - Azért lett hirtelen Harrys a hangom, mert Harry vagyok - forgatja meg a szemeit, aztán elneveti magát. - Oké, indulok - mondja, aztán rám néz, s elrakja a telefont. - Mennem kell - mondja, mire szomorúan bólintok. - Látjuk még egymást - ölel meg gyorsan. Hát persze. - Ha felhívsz - teszi hozzá, aztán a reakciómat meg se várva, megfordul és elsétál. Én meg itt maradok ezernyi gondolattal a fejemben, hó esésben, könnyektől csillogó szemekkel, a mellkasomban hevesen dobogó szívemmel, és ezernyi pillangóval. 

*2027*

- Apa! - kiabál Jason, én pedig fáradtan elterülök a kanapén. Harry rám vigyorog, miközben felszalad az emeletre. Felsóhajtok, majd lehunyom a szemeimet. 

Nevetve bújok Harryhez, Ő pedig egy hatalmas mosollyal az arcán nyom egy puszit a homlokomra. 
- Emlékszel, hogy nem mertél rám nézni? - nevet fel hangosan, s elpirulva emlékszem vissza a pontosan másfél éve történtekre. - Vicces volt - mondja, s elfintorodok.
- Ja, totálisan. Azt hittem, ott helyben elájulok - mosolyodok el. Harry átölel, majd magához húzva elterül az ágyon velem együtt. 
- Mi is volt még a listádon? - kérdezi szórakozottan. Ó, a lista amit 14 évesen írtam, és amit Harry kitépett a kezeim közül, csak hogy elolvassa mi van ráírva.
- Nos... Uhm, az hogy veled élni életem végéig - pirulok el ismét. 
- Azt hiszem ez megoldható - suttogja, s mocorogni kezd alattam. Ó, na ne... 
Állam alá vezeti a kezét, majd felemeli a fejem, s smaragd zöld szemeibe ütközöm, amik enyhén csillognak. Nyom egy csókot a számra, aztán a szemeimbe néz. - Jessica... -mormogja, miközben a zsebében turkál. - Légy a feleségem! - suttogja, a szívem pedig kihagy egy ütemet. Egy dobozt vesz elő a zsebéből, aztán kinyitja, én pedig meglátom a gyűrűt. - Kérlek. Leszel a feleségem? - kérdezi, én pedig könnyezve bólintok.
- Igen - mondom halkan, Ő pedig rám vigyorog, aztán a gyűrűről, meg mindenről megfeledkezve hosszasan megcsókol. 


Harry halk nevetését hallom, mikor kinyitom a szemeimet, s szembe találom magam az arcával. 
- Feküdj le aludni, bébi. Totál fáradt vagy - mondja, én pedig megrázom a fejem, s felülök. Talán igaza van. - Jó, ha magadtól nem, akkor majd én felviszlek - jelenti ki, s hirtelen felkap, én pedig átkulcsolom a nyakát, s mellkasának döntöm a fejem. 

- Maradj itt - kapok a keze után. - Jason alszik, nem? - kérdezem álmosan. 
- De igen - mosolyodik el, aztán befekszik mellém és magához húz. Harry ölelő kezei közt rájövök, hogy megérte sírni érte éjszakákon át. 
- Szeretlek, Harry. 
- Én is téged, bébi - mormogja, aztán nyom egy puszit a homlokomra, én pedig apró mosollyal az arcomon merülök álomba.