#35.

Táncolni kezdtünk, egyikünk sem szólt egy szót sem, csak egymást figyeltük közben. 
- Miattam akartál hazamenni? - kérdezte hirtelen. 
- Meghallottad? 
- Nem volt nehéz meghallani - forgatta meg a szemeit. - Haza akarok menni! - hangját elvékonyította, úgy utánzott engem. - Szóval? 
- Nem igazán. Nem hinném. Nem tudom - vontam vállat. 
- Legalább ne hazudj - rázta meg a fejét. 
- Én... 
- Mindegy. Nem fontos - mormogta, aztán hirtelen előre dőlt, én pedig hátra. Hajam a földet súrolta, keze a derekamat tartotta, míg én a vállába kapaszkodtam. Másik kezünk mellettünk volt a levegőben. Feltámadtak a pillangóim, amiket legszívesebben kinyírtam volna ott helyben. - Visszaakarlak kapni - motyogta a számra. Szent ég!
- Harry... 
- Tudom, hogy még mindig belém vagy esve. 
- Harry, van valakim - mondtam. Jó, mondjuk ez így nem igaz, de... Istenem, mit csinálok? Mattnek igaza volt, kínzom mindkettőnket. 
Szemei megteltek fájdalommal és azonnal visszaakartam szívni az előző mondatom. 
- Igen? - kérdezte, miközben felállt, engem is magával húzva. Elengedte a kezem, meg a derekam is és lépett egyet hátra.
- Harry... - kezdtem volna és próbáltam elhessegetni a hiányérzetem. 
- Oké, Jessica - bólintott. 
- Ne csináld - suttogtam. - Fogadok neked is van valakid - vágtam vissza. Elgondolkodtam rajta, hogy hogy tudtam ekkora baromságot mondani. 
Szemeit rám emelte; semmilyen érzelmet nem tudtam ki olvasni belőle. 
- Nincs - válaszolt hűvösen. 
- Nincs? 
- Nem kell más - motyogta. - Levegőznöm kell - túrt bele a hajába idegesen, majd megfordult és elviharzott. Szemeimet szúrták a könnyek, majd úgy döntöttem, utána megyek. Átverekedtem magam a tömegen, mire kiértem elegem lett az egész bálból. Kint nagyon nem volt senki, mindenki a sátorban tobzódott. Kifújtam egy bent tartott levegőt, majd Harry keresésére indultam, ugyanis sehol sem láttam. Dulakodást hallottam a hatalmas épület mellől, ahol kocsik álltak. Arra felé vettem az irányt, ugyanis Harry hangját véltem felfedezni. 
Ahogy közelebb értem, meghűlt bennem a vér. Harry apja volt ott, meg még pár ember, akiket életemben nem láttam, plusz Ő.
- Hagyd Őt ki ebből az egészből, te seggfej! - kiáltotta Harry. Sose hallottam még így kiabálni.
- A hős szerelmes, aki védi az ex csaját, akinek megölte a szüleit. Érdekes - nevetett rekedten James, a hideg futkosott a hátamon miatta. Aztán megvillant valami a kezében. Azt hiszem még levegőt venni is elfelejtettem, mikor Harryre fogta a fegyvert. Nagy levegőt vettem, bemásztam két kocsi közé Harry mellett. Takarásban voltam James és a csapata elől. Harry észrevett, miközben beletúrt a hajába, aztán meredten előre bámult az apjára. 
- Gyerünk, lőj le - morogta hűvösen.
- Ne csináld, Harry - suttogtam. Lehunyta a szemeit, engem pedig elöntött a pánik. Szívem ezerrel kezdett verni, tenyereim izzadni kezdtek és kicsin múlott, hogy hangosan zihálni kezdjek. 
- Mire vársz? Erre vártál egész életedben, nem?! Tessék. Itt vagyunk. Lőj le - sziszegte Harry. - Úgy sincs senki, akit érdekelne a halálom -  tette hozzá keserű mosollyal az arcán. Mi? Miért mond ilyet? 
- Ne mondj ilyet - suttogtam. - Basszus, ne csináld - sipákoltam. James ismét nevetni kezdett; felé néztem, s láttam, hogy a ravaszra teszi az ujját. Szent ég, megfogja ölni Harryt, ha nem teszek valamit. 
Szívem a torkomba ugrott, miközben elrugaszkodtam. Lehunytam a szemeimet, majd vettem egy nagy levegőt és kifújtam azt. Szorosan lehunyt szemekkel vártam a hangra, ami az elkövetkező percben megütötte a fülemet. Aztán...
Ugrottam. Egyenesen Harry elé. Lassan beszivárgott az elmémbe a fájdalom, amit a combomban éreztem. 
- Jessica! - kapott utánam Harry, mikor épp összecsuklani készültek a lábaim. - Matt hívd a mentőket - kiáltotta hátranézve. - Istenem, bébi - mormogta, miközben finoman lefektetett a fűre. - Maradj velem! - szólt rám, amikor épp le akartak csukódni a szemeim. - Miért csináltad? - suttogta. Közben üvöltözés kezdődött, és azt hiszem elkapták Harry apját, meg a bandáját. 
- Mert... - küszködtem a beszéddel. - Az életemet adnám érted - idéztem magam, aztán összezárult fölöttem a sötétség. 

Harry Styles

Apró folt keletkezett a fura mintás padlón; azt hiszem, sírok. Letöröltem az arcom, miközben sóhajtva hátradőltem, fejem a falnak döntöttem. 
- Minden oké? - Matt hangja jutott el az elmémig. Hevesen megráztam a fejem, jelezve, hogy egyáltalán nincs rendben semmi. Csessze meg, ha James nem oda céloz, ahova, Jessica már rég... Elhessegettem a gondolatot; bele sem akartam gondolni ebbe. 
Azt mondták, már belehet jönni hozzá. Megtettem, de épp volt bent nála valaki. 
Életét adná értem. Az igazság az, hogy én is érte. De... Totálisan összezavar. Azt mondja nem szeret, és mégis meghalna miattam. Miért... Kínoz? 
Basszus, tudom, hogy még érez irántam valamit. Ha gyűlölne nem lógna a láncom a nyakában állandóan. 
Azt mondta van valakije. Vajon ez igaz, vagy csak engem akart ezzel lerázni? Nem mintha érdekelne az a valaki. Jess szíve az enyém, és az is marad mindörökké. 

Nyitódott az ajtó és egy körülbelül velem egy magas srác lépett ki a teremből. Hasonlított valakire. Ahogy jobban szemügyre vettem... Rám hasonlított annyira. 
Egy részem örült a ténynek, hogy Jessica olyan pasit talált, aki rám hasonlít. Mégis csak jelent valamit, nem? Nos, a másik részem... Erős vágyat érzett az után, hogy beverjem a képét a csávónak. Ránk nézett, majd telefont a füléhez szorítva lépdelt tovább lehajtott fejjel. 
- Nyugi - mondta Matt, vállamra téve a kezét. 
- Nyugodt vagyok - mondtam, leginkább magamnak bizonygatva. Kinyitottam az ajtót, amin előbb kilépett az a... Létezik, hogy féltékeny vagyok? 
- Szia, Harry - köszönt Jess amint meglátott, hatalmas vigyor terült szét az arcán. Nekem örül ennyire, vagy...? Megpaskolta az ágyat maga mellett, én pedig vonakodva (?) leültem. Mi történt vele? 
- Hogy vagy? - kérdeztem. 
- Soha jobban - mutatott a lábára, ami vastagon be volt kötözve neki. - Te? 
- Soha jobban - mosolyodtam el. - Ki volt az a pasi aki az előbb elment? - Valószínűleg nem számított erre a kérdésre, mert mocorogni kezdett és eltűnt a vigyor az arcáról. 
- Mark - válaszolt. 
- Aha - fogtam rövidre a választ.

Jessica Harris 

Próbáltam figyelmen kívül hagyni a sajgó lábam, miközben feljebb tornáztam magam az ágyon. Arcom megrándult, mikor éles fájdalom nyílalt belé.
- Jól vagy? - kérdezte Harry, megtörve a kínos csendet, ami pár percig körénk telepedett. Aggodalom csengett a hangjában.
- Persze.
- Nekem kellene most itt feküdnöm - csendesen beszélt; hangja megtört volt. - Csessze meg! Meg kellett volna ölnie - kelt ki magából, mikor keze elindult a haja felé és idegesen beletúrt. 
- Ne mondj ilyet - nyeltem egyet, szemeim égni kezdtek a könnyektől. Kezem a takarón pihent, utána nyúlt és megszorította azt. Nem húztam el; nem akartam elhúzni. Azt akartam, hogy fogja a kezem. Pontosan erre volt szükségem. 
Miért van az, hogy amikor Mark volt itt, nem éreztem ezt? Ezt a mindent elsöprő... Szerelmet?! 
- Mikor engednek ki? - kérdezte, hüvelykujja finoman simogatta a kezem. 
- Nem tudom - vontam vállat. - Körülbelül egy hét. Maximum kettő - válaszoltam. Bólintott, jelezve, hogy megértette. 
- Készülj fel, hogy addig itt leszek veled minden nap - enyhe játékosságot véltem felfedezni a hangjában. Esélytelen, hogy gyűlöljem Őt. Már rég letettem róla. 
- Felkészültem rá - ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a vigyoromat. 
- Helyes - mormogta.
- Helyes - bólintottam. 
- Mint én - borzolta össze a haját, s ártatlanul pislogott rám. Egyetlen pillantásával képes volt megdobogtatni a szívem. Mark egyetlen érintésével sem volt képes erre. 
- Egoista - nevettem el magam. 
- Őrjítő vágyat érzek az iránt, hogy itt helyben rád vessem magam - mormogta. Elakadt a lélegzetem, és szaporán pislogva néztem rá. - De figyelembe véve a lábad, ezt későbbre hagyom - huncut mosollyal nézett rám. 
- Harry - szóltam rá; miközben nagyon is örültem annak, hogy visszatért a régi önmagához. - Már nem vagyunk együtt! - emlékeztettem.
- Kússz arrébb - mondta, figyelmen kívül hagyva a legutóbbi mondatom. 
- Mi? - nyíltak nagyra a szemeim. 
- Ugyan már. Csak lefekszünk egymás mellé. Mi ebben a nagy bűn? - tárta szét a karjait. Felsóhajtottam, próbáltam kizárni a szívem dübörgését a bordáim közt, majd felnyögve arrébb mozdítottam magam. 
- Mint egy... - kezdte volna, de csúnyán néztem rá. - Csak vicceltem - tartotta fel a kezeit játékosan. Nagy nehezen arrébb küszködtem magam az ágyon, majd becsusszant mellém. 
- Arról nem volt szó, hogy bejössz a takaró alá - mondtam. Furán nézett rám, amit mondjuk meg is értettem. 
- Nyugodj meg, nem fog elbarangolni a kezem - nyugtatott meg vigyorogva, én meg elpirultam. - Hatással vagyok rád.
- Harry, fejezd be, vagy mehetsz haza! - szóltam rá ismét. Feltartotta a kezeit, majd összekulcsolta a takarón. Aztán beszélgetni kezdtünk. És azt hiszem elérte, hogy még jobban beleszeressek akaratom ellenére is. 

#34.

- Szóval, hogy eljönnél velem randizni? 
- Mark, én... Uhh - gondolkodtam el. Felejteni akarsz, nem? - Szívesen elmegyek veled - mosolyodtam el. Széles vigyorra húzta ajkait. 
- Holnap este? 
- Nem jó - húztam el a szám. - Valami bálba megyek - forgattam meg a szemeim. 
- Akkor holnap után - bólintott.
- Az jó lesz - mosolyogtam rá. - Kérsz valamit? - kérdeztem. Nem mintha lett volna otthon olyan sok kaja. 
- Nem, köszi - rázta meg a fejét, miközben zöld szemeit rajtam tartotta. Miért zöld a szeme? Hogy erről is Ő jusson eszembe? És miért van ilyen kócos haja? Mint az Övé. Istenem, miért jut mindig mindenről Ő az eszembe? Már két hónapja szakítottunk és akármennyire is szeretnék, nem érzek iránta egy cseppnyi gyűlöletet sem. 
- Minden oké? - lóbálta meg a kezét előttem Mark. Pislogtam párat, mire feleszméltem.
- Persze - mosolyogtam. Persze, hogy nem. Hogy lenne már minden rendben? 
Az előbb beszéltünk meg egy randit, erre Harryről ábrándozok. Ez... Idegesítő.
- Nekem most el kell mennem. Akkor... Izé, majd jövök érted fél 7-re, oké? 
Bólintottam, miközben kikísértem. Intettem még neki, mielőtt elhajtott volna az autójával. 

*

- Gyerünk már, Jessica! - kiabált Matt az ajtó túloldaláról. 

- Én ebben a ruhában nem megyek sehova! - hisztiztem, mikor kivágódott az ajtó és belépett rajta. Végig nézett rajtam. Nyitódott a szája, majd becsukta vissza. Megköszörülte a torkát, miközben elmosolyodott. 

- Szép vagy. Megtennéd, hogy levánszorogsz az emeletről, hogy elbírjunk indulni? 

- Köszi - mormogtam, igaz, nem igazán hittem el neki. Belém karolt, s elkezdett húzni.

- Tetszeni fogsz Harrynek - jelentette ki, mire megtorpantam az ajtóban.

- Mi? 

- Ő is ott lesz. Elfelejtettem volna említeni? Upsz, bocsi - tette a kezét a szája elé egy pillanatra. - Na induljunk - kapta el jobb kezem, viszont a ballal az ajtófélfába kapaszkodtam. - Ereszd el az ajtót! - szólt rám dühösen és rántott rajtam egyet, mire muszáj volt elengednem a tárgyat, amibe kapaszkodtam. 

Duzzogva követettem Mattet az autóig, ahol kinyitotta nekem az ajtót és betessékelt. 
- Minden oké? - kérdezte, mikor beült mellém. 
- Úgy nézek én ki, mint akivel minden oké? - csattantam fel. - Semmi kedvem ehhez az egészhez - morogtam. 
- Ne parázz már. Csak egy bál lesz. Tánc és a többi. Amúgy is rád fér a kikapcsolódás az elmúlt időszak után, szerintem. 
- Ja, hát persze - forgattam meg a szemeimet, s kibámultam az ablakon. Egyre idegesebb lettem. Így, hogy Ő is ott lesz, végképp nincs kedvem ehhez. Vagy legalább is próbáltam elnyomni az izgatottságom. 
- Ideges vagy? - húzott vissza Matt a jelenbe, utalva a lábamra, ami állandóan járt. Rossz szokás. 
- Dehogy - füllentettem. Egy amolyan "Engem-nem-tudsz-átverni" pillantással nézett rám, mire felsóhajtottam. - Na jó, talán egy kicsit - füllentettem ismét. - Kicseszettül látni akarom, Harryt! - törtem ki. Elvigyorodott. 
- Na, ezt akartam én hallani, nem a hazugságaidat - bólintott elégedetten. - Miért jó neked, hogy kínzod mindkettőtöket? - kérdezte halkabban. 
- Én... Nem kínzok senkit. 
- Dehogynem. Te is nagyon jól tudod. Ugye tudod, hogy akárhogy is küzdesz ellene, ti ketten együtt lesztek még? Napok, hetek, hónapok kérdése.
- Jövőbe látsz, Matt? - kérdeztem szem forgatva. 
- Igen - húzta ki magát, miközben leparkolt. Hirtelen a szívem a torkomba ugrott, a tenyerem pedig izzadni kezdett. - Nyugi - mosolygott rám, miközben kiszállt, átjött az én oldalamra és kinyitotta nekem az ajtót. Kezét felém nyújtott; lassan belecsúsztattam a sajátom, s talpra álltam. Megfontoltam, hogy belekapaszkodjak-e a kocsi ajtajába, de Matt helytelenítő pillantásából sejtettem, hogy rájött mire készülök és inkább hagytam, hogy becsukja az ajtót, majd bezárja a kocsit. 
- Mély levegő. El ne ájult itt nekem. Ő csak Harry. Kérlek, ne ájulj el tőle! - hajtogatta, miközben egy hatalmas lakás - palota - felé igyekeztünk. 
- Nyugodj meg, Matt. Nem fogok - biztosítottam róla. Oké, tény és való, hogy hatással van rám, ahányszor csak meglátom Őt, de nem fogok tőle elájulni. Még csak az kellene. Egyébkéntis holnap randizok Markkal, és igenis jól fogom vele érezni magam, annak ellenére is, hogy Ő nem Harry! Te jó ég, kezdek szánalmas lenni. 
Fontolóra vettem, hogy elfutok, de akárhányszor elakartam lépdelni Matt mellől, Ő utolért és megragadta a karom azt mondva, hogy "Nem futamodhatsz meg!". 
- Muszáj ezt? Nem mehetünk haza? Haza akarok menni! Istenem, Matt. Vigyél haza! - hisztiztem, miközben előtte lépdeltem háttal menve a tömegnek. 
- Fejezd be, Jessica. Ne légy gyerekes! Nem lesz semmi bajod. Semmi pánik - nyugtatott, miközben mutatta, hogy forduljak meg. 
- Kérlek, Matt - könyörögtem neki. - Haza akarok menni - nyavalyogtam. Matt mögém nézett, miközben a szemeit forgatta. 
- Helló - szólalt meg egy mély, rekedtes hang, amit ezer közül felismernék. Megmerevedtem. Éreztem a hátamba fúródó intenzív pillantását és szinte azonnal elöntött a forróság. Istenem. Lehunytam a szemeimet, miközben beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam és megfordultam. Oké, azt hiszem nem voltam felkészülve a látványra. 
Fekete, szűk farmert viselt, ami tökéletesen passzolt a "Még-a-lányok-is-megirigyelnék" lábára, fehér, fekete mintás inget, fölötte egy öltönnyel. Haja kócos volt - mint általában mindig - profin be volt lőve jelenesetben. Kérdezem én, létezik, hogy két hónappal ezelőtt én vele voltam együtt?! Fölém magasodott, körülbelül egy fejjel magasabb volt nálam. Smaragdzöld szemei felmértek, miközben egy apró mosoly kúszott az ajkaira. 
- Szia - köszöntem lazán - vagyis próbáltam annak tűnni -, miután Matt belebökött a hátamba. 
- Cső - adtak egymásnak egy pacsit a fiúk, aztán Matt visszaállt mellém. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, amikor Harry beállt a másik oldalamra és így mentünk tovább. Jobb keze maga mellett lógott, ahogy az én bal kezem tette. Egy pillanatig összeért a kezünk, majd mikor alig észrevehetően arrébb húzódtam, elmosolyodott. 
- Hogy vagy? - kérdezte. 
- Uhh, hát... Jól - vontam vállat. - Na és te? - haraptam ajkamba. 
- Minden oké velem - vonta meg a vállát Ő is hanyagul, és az a bujkáló mosoly az arcáról nem akart eltűnni. 
- Srácok... - kezdte Matt és én már akkor sejtettem, hogy ez nem jelent semmi jót, amikor egy lány felénk intett. Jobban mondva Matt felé. - Engem hívtak. Bocsi, de magatokra kell hagyjalak benneteket - villantott ránk egy mosolyt, s ha lett volna bármiféle képességem, már rég nem élt volna. Matt elment, mi pedig ketten maradtunk. Közénk pedig beállt a kínos csend. 
A bejáratnál eligazítottak, a ház mögé küldtek bennünket, ahol egy sátor volt felállítva. Egy hatalmas sátor. 
Oldalra pillantottam, s a szemem sarkából láttam, hogy Harry is épp felém néz. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy Ő is tette.
- Tetszik ez a ruha - törte meg a csendet Harry. 
- Nekem nem igazán. 
- Kifejezetten jól áll rajtad.
- Köszi.
- Mondhatni szép vagy - ragozta a mondandóját.
- Köszi - éreztem, ahogy fokozatosan pirosra vált az arcom. - Mondhatni te is jól nézel ki - fordultam felé kicsit.
- Köszi - mormogta, miközben kezét zsebre dugta. Ismét egy perces szünet következett. 
- Hordod a nyakláncom - jegyezte meg. A nyakamhoz kaptam, ahol a papírrepülős ékszer lógott. 
- Igen, mert... Tetszik - Igen, mert tőled van és rád emlékeztet. Igen, mert még mindig szeretlek. 
- Értem - bólintott. Beléptünk a sátorba. Ha addig nem volt tömegiszonyom, akkor majd lesz. Több százan tolongtak bent és meleg volt. Élő zenekar zenélt, páran a tánctérnek kinevezett helyen táncoltak, a többiek pedig mind csak beszélgettek egy-egy pohár itallal a kezükben. Harry keze után kaptam, mikor elakart indulni valamerre - csak mert nem akartam, hogy egyedül hagyjon. Visszafordult, először rám nézett, majd le a kezünkre, s amikor ráébredtem hogy épp mi történt, rögtön elengedtem Őt.
- Bocsi - mormogtam, miközben tekintetünk találkozott. 
- Semmi gond - szűrte ki a fogai közt, s nem tudtam eldönteni, hogy most megharagudott-e vagy mi baja van. - Tulajdonképpen nem bánom, ha fogod a kezem - vigyorodott el, gödröcskéi megmutatkoztak. 
- Haha - forgattam meg a szemeimet. Megpróbáltam kizárni az érzést, ami a gyomromban volt. 
- De tényleg. Legalább tudom, hogy velem vagy - nyújtotta ki a kezét felém. - Meg amúgy is felakartalak kérni egy táncra - pislogott rám ártatlanul. 
- Harry... 
- Ugyan már, bébi - megköszörülte a torkát. - Bocs, Jess... Csak egy tánc. Kérlek, táncolsz velem? - kezét várakozóan tartotta még mindig felém, én meg vonakodva - nem vonakodva - belecsúsztattam a kezem az övébe. Vigyora szélesebb lett az arcán, s maga után húzott a táncolók közé. Szembefordított magával, jobb kezét a derekamra helyezte, míg én a vállán pihentettem a bal kezem. Tekintetünk egybekapcsolódott és akármennyire is próbáltam elszakítani róla a szemem, nem ment. Táncolni kezdtünk, egyikünk sem szólt egy szót sem, csak egymást figyeltük közben. 

____________________________________________________________

Heeey, darling's:3 
Köszönööm szépen a visszajelzéseket, meg a feliratkozókat, meg a pipákat meg úgy mindent:33 
Remélem tetszett az új rész:)xx.

#33.

Sóhajtva megforgattam a szemeimet, majd gyorsan kibontottam a levelet...

Jessica.

 Sosem gondoltam volna, hogy valaha levelet kell írnom neked, de úgy tűnik ennek is eljött az ideje. 

 Valószínűleg, mikor ezt olvasod, én már rég nem leszek az élők között. Sajnálom, hogy nem szóltam erről. Arról, hogy rákos vagyok. 

Gondolom emlékszel arra, amikor elmentem hozzád bocsánatot kérni és ott makogtam a végén. Akkor akartam elmondani neked, de végül meggondoltam magam. Sajnálom. De tényleg.

Sajnálom, hogy összevesztünk. Hogy rámásztam Harryre. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Sajnálom, hogy nem békültünk ki. Bár, azt hiszem, ez így könnyebb lesz. Hülyeség, de én így gondolom. 

Remélem, sokáig együtt lesztek Harryvel. Úgy... Örökké? Titeket egymásnak teremtettek.:)

Sajnálom, hogy megpróbáltam közétek állni. Még most is haragszom magamra miatta, szóval megértelek amiért te is haragszol rám. 

Nem hagylak el. 

Melletted leszek végig. 

Ne sírj, bébi. Örökké a legjobb barátnőm maradsz. 

Szeretlek.xx  

- Jessica! Mi az? - aggódó hang húzott vissza a valóságba. Abba a valóságba, ahol a könnyeim megállíthatatlanul folytak az arcomon lefelé. 

Karokat éreztem magam köré fonódni; óvatosan ölelt meg Harry, attól félt, hogy ellököm vagy valami egyéb. Normál esetben ez lett volna, de most inkább magamhoz vontam Őt és a mellkasába zokogtam. - Shhh, bébi - egyik keze a hátamon járt fel - alá, másikkal pedig kivette a kezemben tartott levelet és gyorsan elolvasta, aztán eldobta azt, és még szorosabban ölelt meg. 

Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Talán azért, mert úgy gondoltam, hogy akkor ölelem meg Őt utoljára. Két dolog miatt sírtam.

Miatta és Sam miatt. Istenem, elvesztettem Őt. Örökre. Vajon hány embert fogok még elveszteni? Mikor fog már történni velem valami jó is? 

Olyan jó lenne elmenekülni. Fogni magam és elhúzni innen, Londonból. Elmenekülni a bajok elől. 

De mégse teszem ezt. Nem tudnám csak úgy egyszerűen itt hagyni ezt a várost. Itt nőttem fel. És valószínűleg itt is fogok megöregedni. 

Görcsösen szorítottam Harry ingét, amit a könnyeimmel áztattam. 

*

A dolog, hogy Harry vállán sírtam a múlthéten, semmit sem változtatott a kapcsolatunkon. Azóta nem beszéltünk egymással. De... Miért várom hogy beszéljünk? 

El kellene Őt felejtenem. De úgy tűnik, nem megy. 

Fekete ruhámon végigsimítva néztem magamat a tükrömben. Az idejét se tudom megmondani, mikor aludtam utoljára rendesen. Azt hiszem, ez meglátszik az arcomon is. Sminket mégse tettem fel, úgy döntöttem nem kell. Úgyis csak lefolyna, szóval semmi értelme. 
Cipőmet a kezembe fogtam, majd felkapva a táskám is, lementem az emeletről. Ittam egy pohár vizet, s mikor csöngettek, az ajtóhoz mentem és kinyitottam azt. 
Sam anyukája állt előttem.
- Mehetünk? - kérdezte. Bólintottam, miközben beleléptem a cipőmbe, és a táskámat a vállamra dobtam. Bezártam az ajtót, aztán követve Őt, beültem mellé az autóba. Az út csendesen telt. Nem igazán volt mit mondanunk egymásnak. Kérdeztem volna meg tőle, hogy hogy van? Hülyeség lett volna. Úgyhogy inkább csendben bámultam ki az ablakon, amin esőcseppek hada folyt le. 

A földet pásztáztam könnyes szemeimmel, miközben egy szál rózsát markolásztam. Mellkasomban szorítóérzés költözött, mondjuk, az utóbbi időben már megszoktam ezt. Mint ahogy azt is, hogy sírok. 
Elhelyeztem a rózsát a síron, majd egy lépést hátráltam és letöröltem a könnyeimet, amik helyett azonnal újak jöttek. Egy magas pasi állt meg mellettem; oda se kellett néznem, tudtam, hogy Ő az. Kócos hajában kendő volt, sose láttam még így azelőtt, de szíven ütött a látványa. Mint mindig. Miért van az, hogy amikor meglátom, mindig kétszer annyira kezd el verni a szívem? Miért nem tudom már Őt kiverni a fejemből? Miért nem tudok már túllépni rajta? Miért bukkan fel mindig? 
Megsimította a vállam, majd megfordult és elsétált. Én meg ott maradtam Sam anyukájával, plusz a könnyeimmel. 

*

- Kérlek szépen, gyere el - nyaggatott Matt telefonon keresztül valami bál miatt. A konyha pulton ültem, mellettem egy tányér gabonapehellyel. 
- Nem tudom, Matt. Semmi kedvem hozzá - mondtam sóhajtva. Igazából, semmi kedvem sem volt semmihez már több hete. Március eleje volt, a madarak kezdtek csicseregni, kezdett zöldülni a fű, a hó elolvadt és még a nap is előbújt néha. Minden vidám volt körülöttem. Csak én nem voltam az. 
- Kérlek, Jess - nyafogott, mint egy lány. - Rád fér egy kis kikapcsolódás. Ez csak egy bál. 
- Épp ez az. Semmi kedvem ott estélyiben mászkálni meg minden - vontam vállat. 
- Légyszíves. Semmi bajod nem lesz tőle. Kérlek - úgy tűnt, nem fogja abbahagyni a nyafogást, amíg igent nem mondok. Szemeimet forgattam.
- Oké - mondtam végül. 
- Oké? - kérdezett vissza.
- Igen, de... 
- Jujj, de jó - ujjongott, és lassan megcáfoltam a nemét, hogy fiú. - Köszönöm. Akkor holnap megyek érted 7-re! - tette le a telefont. Csodálatos. Úgy szeretem Őt. 
Csöngettek, úgyhogy leugrottam a pultról és lassan az ajtóhoz mentem. Kitártam azt, s szembe találtam magam egy zöld szemű, kócos hajú emberrel. 
- Szia - köszönt mosolyogva, miközben nekidőlt az ajtófélfának. 
- Szia - mosolyogtam rá, s arrébb álltam az útból, jelezve, hogy nyugodtan menjen be a házba. - Mi járatban? - kérdeztem, miközben elment előttem. 
- Uhh, hát tudod... Gondoltam, megkereslek - mondta. - És arra gondoltam, hogy... 
- Igen? - vontam fel a szemöldököm.
- Szóval, hogy eljönnél velem randizni?

#32.

Beljebb jött a házba, majd miután körülnézett, megragadta a kezem és konyhába rángatott.

- Ülj le - utasított, én pedig engedelmeskedtem neki. - Mikor ettél utoljára? 

- Tegnap - suttogtam. 

- Oké. És mit? 

- Uhh, hát egy joghurtot - vontam vállat. 

- Oké, akkor úgy kérdezem, hogy mikor ettél utoljára normális kaját? - kérdezte, miközben félig a hűtőben volt. 

- Nem tudom - hangom halk volt, ismét a sírás kerülgetett. 

- Elég a sírásból, Jessica! - csattant fel, kissé megriadtam, még sírni is elfelejtettem. - Istenem, oké. Szakítottatok, mert Harry egy állat és... Ezt még nekem sem mondta el, úgyhogy én is dühös vagyok rá. De az a múlt! - hadarta. Furán néztem rá. Mi az hogy a múlt? Megölte a szüleimet! Akár a múlt, akár nem... - Fogd már fel, hogy akárhogy is próbálod gyűlölni, nem megy, mert fülig belé vagy esve még most is! - kiáltott rám. 

- Én nem is... - kezdtem volna halkan. 

- Persze, azért lóg a nyaklánca a nyakadban és azért sírsz folyton utána, és azért éhezteted magad, mert egyáltalán nem szereted és már rég túl tetted magad rajta - bólintott. 

- Matt... 

- Hát ez kibaszottul nem megoldás semmire! - kiáltotta el magát ismét. Mik ezek a kitörései? - Egyél - tett elém egy tányér valamit. Fintorogva néztem a tésztára amit elém pakolt. - Mondom egyél! - komolyan azon sem csodálkoztam volna, ha az arcom a tányérba nyomja. Leült velem szemben, s figyelmesen nézett, egészen addig, amíg meg nem ettem az egész tányér kaját. 

- Most jobb? - kérdeztem egy mosolyt erőltetve az arcomra. 

- Sokkal - bólintott elégedetten. - Szóval... - kezdte volna, de megakadt a tekintete valamin. Pontosabban a kezemen. Összeráncolt szemöldökkel eltakartam a kezem, majd inkább festettem egy kedves mosolyt az arcomra. 

- Az egyik belever egyet a tükörbe, a másik... - felsóhajtott, miközben a fejét csóválta. - Normális vagy? Mire jó az, ha megvágod a kezed? Te jó ég, ezt sose értettem... - forgatta meg a szemeit.

- Inkább ez a fájdalom, mint a másik - motyogtam. 

- Még hogy már nem szereted - forgatta meg a szemeit ismét. Már épp nyitottam volna a szám, hogy mondjak valamit, de leintett. - Ugyan. Ne is próbáld meg bemagyarázni, hogy nem szereted.

Ujjaimmal babráltam az ölemben, miközben Ő csendben figyelt engem. 

- Gyerünk, öntsd ki a szíved - mondta, én pedig felnéztem rá. 

- Tényleg?

- Ja, hagy halljam. 

Őszinte mosollyal az arcomon öleltem meg Mattet, mikor épp indulni készült. 

- Köszönöm - mondtam halkan. Rám mosolygott, aztán még intett egyet, s beszállt a kocsijába. Nahát, vannak még igaz barátok. 

Harry Styles

Samék háza előtt toporogtam, miközben azt vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót. 

Félreértés ne essék, nem tettem magam túl Jessicán és jöttem el Samhez, csak úgy gondoltam, hogy talán kibékültek már egymással, és hogy Sam tud róla valamit. 

Sam anyukája nyitott ajtót, vörös, kisírt szemekkel. Wow, létezik, hogy egy hete én is körülbelül így néztem ki? Mármint a szemeim. 

- Uhm, napot'. Rosszkor? - kérdeztem bénán. - Egyébként Samet keresem. 

- Sam nincs itthon - mondta, s ismét elsírta magát. 

- Értem. És megmondaná neki, hogyha hazajön, hogy hívjon fel? 

- Nem tudom neki megmondani - motyogta halkan, aztán eltűnt a házban valahol. Pislogva néztem magam elé, miközben vártam, hogy visszatérjen. Vagy vissza sem jön? Te jó ég...

- Ezt add oda Jessicának - motyogta, miután visszatért és egy levelet nyomott a kezembe.

- Sajnálom, de mi most... Nem vagyunk jóban - szűrtem ki a fogaim közt. 

- Kérlek - nézett fel rám, én meg sóhajtva bólintottam.

- Rendben. Mennem kell. Viszlát - intettem bénán, aztán szemöldök ráncolva mentem le a lépcsőn. Ez meg mi volt? 

Jess háza felé lépkedtem, miközben a levelet szorongattam a kezemben. Ne olvasd el! Nem rád tartozik! - kántáltam, megpróbáltam legyőzni a kíváncsiságom. 

2 hét után ismét látni fogom. Vajon mit fog szólni hozzám? Valószínűleg elküld. És én meg is érteném...

Sóhajtva rúgtam bele egy kavicsba, miközben beletúrtam a hajamba.

Most legyél nagyfiú, Styles! - biztattam magam, s megálltam az ajtó előtt. A kelleténél tovább bámultam a csukott ajtót, és miután megállapítottam róla, hogy szép barna... Becsöngettem. Idegesen haraptam az ajkamba, vártam, hogy kinyissa az ajtót. 

Már azon voltam, hogy elfutok, nem éppen férfihoz méltóan, mikor kinyílt az ajtó és megpillantottam Őt. 

Barna szeme ragyogott, miközben döbbenten meredt rám. Haja kócos volt, mintha épp abban a pillanatban kelt volna fel. Kék pulcsijának ujját nyújtogatta, s idegesen pillantott rám. 

- Mit akarsz? - kérdezte gorombán, miután felocsúdott a döbbenetből, hogy engem lát. 

- Uhh, hát... - nyújtottam át neki a levelet, amit gyorsan elvett tőlem. - Sam anyukája adta. Azt mondta hozzam el neked - vontam vállat.

- Mit kerestél náluk? - gondolom, ez csak a gondolata volt és igazából nem akarta kimondani, mert hirtelen zavarba jött. - Nem kérdeztem semmit. Igazából nem érdekel - legyintgetett maga előtt, s csak akkor vettem észre a nyakában lógó nyakláncom. 

Jessica Harris

A nyaklánchoz kaptam, amikor megláttam, hogy azt nézi. 
- Még valami? - kérdeztem. Istenem, olyan jó újra látni! Meg ölte a szüleidet! - emlékeztetett a tudatalattim. 

- Én... Uhh, nem tudom - motyogta, majd nekidőlt az ajtófélfának. - Jó látni - mondta totál természetesen. Akaratlanul is elnevettem magam, mire egy apró mosoly jelent az arcán. Keresztbe fontam a karom a mellkasomon. 

- Mit akarsz? - kérdeztem. 

- Beszélgetni - vont vállat. - Hogy vagy? 

- Pompásan - pislogtam rá. Mégis hogy lennék? 

- Fogytál - állapította meg, mikor végignézett rajtam ismét. Vállat vontam; nem vele fogom ezt kitárgyalni. Legfőképp azért nem, mert miatta van ez az egész. 

- Jó megállapítás. Szeretném elolvasni ezt - mutattam fel a levelet. 

- Csak tessék - bólintott, de nem mozdult az ajtóból. 

- Úgy értettem, szeretném elolvasni... Egyedül.

- Egyedül olvasod. Én csak itt állok - vont vállat. Te jó ég! Miért dobog a szívem olyan őrült mód a mellkasomban? Miért érzem azt, hogy legszívesebben a nyakába vetném magam és el se engedném soha többet? Miért nem tudom Őt gyűlölni? Komolyan, minden egyszerűbb lenne. 

Sóhajtva megforgattam a szemeimet, majd gyorsan kibontottam a levelet... 

#31.

- Én öltem meg a szüleidet... 

TESSÉK? 

Pislogtam párat, míg felfogtam mit is mondott. 

- Mi? - nevettem el magam kínosan. - Ugye most csak viccelsz? Mert akkor ez egy ultraszar vicc volt - nevettem tovább, ám lassan lefagyott a vigyor a képemről, amikor arca ugyanolyan komoly maradt. - Kérlek, mondd, hogy csak vicceltél - suttogtam. Szemét lesütötte, én meg szinte hallottam, ahogy darabokra törik bennem valami. Szemeim megteltek könnyel, amiket aztán gyorsan letöröltem. A mellkasomba szorítóérzés költözött, legszívesebben ordítottam volna megállás nélkül. 

- Sajnálom - törte meg a csendet, egy lépést intézett felém. Ezzel egy időben léptem én hátra. 

- Hát ide rohadtul nem elég a sajnálatod - szűrtem ki a fogaim közt. Hirtelen elöntött a harag, és az egyre mardosó fájdalom belülről. - A rohadt életbe. Megbíztam benned - suttogtam. - Kicseszettül megbíztam benned, te pedig... Egész végig hazudtál - könnyeim folyni kezdtek, miközben beszéltem. - És nem elég, hogy megbíztam benned, én hülye... Beléd is szerettem - nevettem fel keserűen. - Hallgatnom kellett volna rád az elején, amikor azt mondtad, hogy nem vagy nekem való. Már én is belátom, hogy ez így van - ráztam meg a fejem. - Te egy nagyon elcseszett pasi vagy - néztem fel rá könnyeimen keresztül. Pislogott párat, aztán a kezem után nyúlt. - Ne merj hozzám érni! - kiabáltam dühösen. Szemei tágra nyíltak, s azt hiszem akkor jutott el a tudatáig, hogy mi most... Szakítani fogunk. - Miért nem tudtad ezt az elején elmondani? Miért kerestél meg egyáltalán azután az este után? És én miért vártam egyáltalán, hogy megkeress? A rohadt életbe, Harry! El kellett volna mondanod még akkor, és akkor kicseszettül nem szerettem volna beléd! Nem most, amikor már... Késő - ordítottam. - Gyűlöllek - tettem hozzá halkabban. Mert így is éreztem abban a pillanatban. Talán elnyomta a másik érzést, talán teljesen kiölte belőlem a felé irányuló szeretet. Bár az utóbbit kétlem... Kétségbeesetten nézett rám, keze elindult felém, de félúton megtorpant. 

- Kérlek, ne menj el - mormogta. Ezt Ő sem gondolta komolyan, ugye? - Kérlek, Jessica - kapta el a kezem. 

- Vedd le rólam a mocskos kezed - sziszegtem. Elengedte a kezem, majd a hajába túrt. 

- Szeretlek - motyogta. Felnéztem rá, meggyötört tekintete találkozott az enyémmel. - Kérlek - mondta halkan.

- Vége, Harry - suttogtam megtörten, és abban a pillanatban tört össze az utolsó ép darab is a szívemből. Lehunyta a szemeit, nyelt egyet, majd bólintott. Megfordultam, az ajtó felé vettem az irányt, és miután kiléptem rajta, futásnak eredtem egészen hazáig.

Harry Styles

Az imént sétált ki az ajtómon az életem legfontosabb személye. Akit szeretek. Bár ez mit számít? Elcsesztem az egészet. Istenem, mekkora egy barom vagyok! Igaza volt. El kellett volna még mondanom az elején. Vagy egyáltalán nem kellett volna megkeresnem Őt... 

Basszus, nem tehetek róla. Már akkor vonzott, mint a mágnes. Megakartam Őt ismerni, tudni akartam minden kis titkát. És tudom is. Ahogy most már Ő is az enyémet. 
Ezért féltem ettől. Tudtam, hogy ez lesz. Istenem, mennyire tudtam, hogy elfog hagyni. Bár mit is képzeltem? Hogy majd velem marad, miután megtudja, hogy én öltem meg a szüleit? Ennyire hülye azért én sem lehetek. 

Ujjaimmal a már amúgy is kócos tincseim közé túrtam, szemeimet szúrták a könnyek, de nem engedtem szabadjára Őket. 
Életemben nem voltam még olyan dühös magamra. Tudtam, hogy nem lehet a végtelenségig titokban tartani. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Az emeletre vánszorogtam, majd a fürdőbe mentem, ahol megálltam a tükör előtt. Lemostam az arcom, a mosdóra támaszkodtam, miközben nagy levegőt vettem. Felnéztem, s magamat kezdtem tanulmányozni. Zöld szemeim vörösek voltak, talán a könnyeimtől, amiket makacs módon visszatartottam. A hajam pontosan úgy nézett ki, mint amit többször is összetúrtak. Ismét beletúrtam. Ahogy Ő tette amikor még... 

Öklöm a tükörben landolt, üvegdarabok repültek szanaszét. Piros folyadék csöpögött a mosdóra a kezemről, amibe belefúródott egy üvegdarab. Mellkasom hevesen emelkedett és süppedt, miközben az üvegért nyúltam és kihúztam a kezemből. Inkább ez a fájdalom, mint amit lassan szétterülni érzek a mellkasomban. Istenem, valaki vegye el ezt az érzést innen bentről, mert meghalok. 
Felszisszentem, mikor víz érte a kezem, amit aztán hanyagul bekötöztem. 

A szobába lépkedtem, ahol minden Ő rá emlékeztetett. Könnyeimet szabadjára engedtem, majd Jess egyik pólóját magamhoz véve, nem éppen férfiasan sírni kezdtem.

Jessica Harris 

Istenem, valaki vegye el ezt az érzést a mellkasomból, mert meghalok. Nem akarom ezt érezni. Ez a mindent elsöprő fájdalmat idebent. Lassan két hete, hogy szakítottunk, de még most se enyhült. Miért? Miért nekem kell mindig szenvednem? 
A nyakamban lógó papírrepülős nyakláncot markolásztam - ami az ÖVÉ -, miközben egy ultra nyálas filmet néztem a tévében. Gyűlölnöm kellene Őt, mégis... Szeretem. Ez ellen nem tudok mit csinálni. Nem tudom csak egyszerűen kiölni az érzéseimet iránta. Talán nem is akarom. 

- Engedj el, Harry - mondtam halkan, háttal állva neki, miközben Ő a kezemet szorongatta. - Csak a cuccaimért jöttem, semmi másért - sporttáskám a földön landolt, ahogy magához rántott, arca pár centire volt az enyémtől. Mentolos lehelete megcsapott, egy pillanatra lehunytam a szemeim, s majdnem engedtem a kísértésnek. Majdnem megcsókoltam. Istenem, annyira szerettem volna megcsókolni. A hajába túrni, hozzá bújni... Érezni az ölelő karjait magam körül. Csak még egy kicseszett percre. Ó, kérlek... 

- Ne hagyj el - tekintete találkozott az enyémmel, kezét felvezette az arcomhoz. 

- Kérlek, Harry - nyúltam az arcomon lévő kezéhez. - Ne nehezítsd meg - suttogtam. - Csak engedj el - kezét elvettem az arcomról, majd még megszorítottam - talán - utoljára, s léptem egyet hátra.

Arcom bizseregni kezdett, ahogy visszaemlékeztem arra a napra. Ami már lassan egy hete volt. Akkor rakta a táskámba a nyakláncát, ami azóta is a nyakamban van, és nem készülök arra, hogy leveszem. 
A csengő hangja riasztott fel a bambulásomból, torkomba ugrott a szívem. Nem lehet, hogy Ő az. Kérlek, ne Ő legyen. 

Az ajtóhoz lépkedtem, majd lassan kinyitottam azt, s egy kék szempár nézett végig rajtam.

- Szia - köszönt.

- Szia, Matt - hangom rekedt volt, talán mert egy hete mást se csinálok csak sírok. Beljebb jött a házba, majd miután körülnézett, megragadta a kezem és konyhába rángatott.

#30.

Pár nap és Párizsba megyek Harryvel. 

*

Azt hiszem a 19 évem alatt egyszer sem éreztem magam olyan jól mint Párizsban, talán az életem legfontosabb személyével. Szinte világfájdalmat éreztem, amikor vissza kellett utaznunk ide, Londonba. Nem akartam. Nem akartam elszakadni Párizstól, Franciaországtól, de legfőképp attól, hogy kettesben legyek Harryvel. Csak Ő és Én. Senki más. 

- Mi az? - kérdezte Harry felém pillantva, mikor megálltunk a ház előtt. 

- Semmi, csak... Ellettem volna még pár napig ott - vonogattam a vállam fáradtan. 

- Én is, hidd el. Megígérem, hogy még menni fogunk Párizsba - vigyorodott el. - Talán ott fogunk élni - tette hozzá, s mielőtt még reagálhattam volna valamit, kiszállt a kocsiból. 

Fáradtságom kezdett rajtam felülkerekedni már a konyhában, amikor egy pohár vizet ittam. 

- Gyere aludni - jött be a konyhába Harry csupán egy bokszerben, s megállt közvetlen előttem. Elkalandozott a tekintetem a mellkasán, meg a tetkóin, aztán már csak azt vettem észre, hogy lehajol és karjaiba vesz. 

- Remélem tudod, hogy képes lettem volna még felmenni a szobába - mormogtam, fejem a mellkasának döntöttem, karjaimmal pedig átkulcsoltam a nyakát. 

- Tisztában vagyok vele - válaszolt egy apró mosollyal az arcán. - Most pedig aludj - nyomott egy puszit a homlokomra, miközben még a karjaiban voltam. 

Fázok. Álmosan tapogatóztam takaró után az éjszaka közepén, és mikor megtaláltam magamra húztam azt. Harry halkan mormogott valamit feltehetőleg álmában, aztán a hasára fordult, pár pillanatig tapogatózott valami után, majd mintha megunta volna, tovább szuszogott halkan, kinyújtott karokkal maga mellett. Szerintem a takarót kereste, amit lehúztam róla...

Felé fordultam, kiment minden álmosság a szememből. 

Hosszú szempillája párszor megremegett, ajkai elnyíltak, pár göndör tincse az arcába hullott. Lélegzetelállító. Legalábbis számomra. Azt hiszem kicsit bele vagyok esve. 

Újra és újra beleszeretek. 

Kezét felvezette az arcához, majd miután kisöpörte onnan a haját, keze ott maradt az arca előtt. Elmosolyodtam, aztán kezemet az övére csúsztattam és közelebb húzódtam hozzá. Halvány mosoly futott át az arcán.

- Miért nem alszol? - szólalt meg rekedten. 

- Nem tudtam.

- És érdekesebb volt engem bámulni? - kérdezte immáron nyitott szemekkel, játékosan. 

- Sokkal érdekesebb - mosolyodtam el. Hátára fordult, majd a mellkasára húzott. Keze a hátamon járt fel-alá, párszor megakadt, majd újrakezdte. 

- Szeretnél Párizsban élni? - kérdezte. 

- Te nem? 

- Nekem mindegy, csak veled legyek - mormogta, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Mint általában minden ilyen kis vallomásnak mondható mondatánál. Mosolyogva megszorítottam a kezét, aztán felsóhajtottam.

- Mi van, ha egyszer ennek vége lesz? - suttogtam halkan. Rettegtem ettől. Attól, hogy egyszer csak elhagy. Megun vagy valami más.

- Miért gondolkodsz ilyeneken? - ráncolta a szemöldökét. 

- Csak valahogy megfogalmazódott bennem ez a kérdés... - vontam vállat.

- Ne gondolj ilyenekre - rázta meg a fejét. - Együtt leszünk. Együtt kell lennünk. 

- Honnan veszed?

- Minket egymásnak teremtettek - vigyorodott el. Nem akartam, de mégis bekönnyeztem, s lehajtottam a fejem. - Ugyan már, bébi - emelte fel a fejem. - Tudod, akiket egymásnak teremtettek, azok valahogy mindig visszakerülnek egymáshoz - összesimította az orrunkat, s nyomott egy puszit a számra. - Nem vagy álmos? - mosolyodott el. 

- De, az vagyok - mormogtam.

- Egyébként hoznunk kell ide még egy takarót. Úgy tűnik mániád lerángatni rólam - nevetett halkan. 

- Arra keltem, hogy fázok - vigyorodtam el. - Szóval te sajátítottad ki valamikor az éjszaka.

- Egyszeri alkalom volt - vonogatta a vállát. - Aludj, majd reggel vitatkozunk erről - nyomott egy puszit a homlokomra, mielőtt még álmosan lecsuktam volna a szemeimet. 

*

Kabátomat összébb húzva magamon lépkedtem hazafelé a munkából menet, próbáltam kizárni a hideget - ami teljességgel lehetetlen volt. De azért megpróbáltam. 

Apró pelyhekben hullott a hó, a hajam totál elázott, azonkívül még... Mindenem?! 

Harry azt mondta várjam meg, de makacsságomhoz híven ismét "leráztam", és inkább gyalogolni szerettem volna. Bár, ezt félúton megbántam. Miért akarok én örökké gyalogolni télen? Ez valami mániám. A fenébe a makacsságommal! 

Eszembe jutott James - Harry apja -, meg hogy vajon mi lehet vele?! Figyel? Miért figyelne? Ennek semmi értelme. Nem is ismer. Ez mondjuk nem állítaná meg semmiben... 

Már régóta nem hallottam felőle. Igazat megvallva, nem is igazán akarok vele találkozni. 

Mi van ha elkapták a rendőrök? Rendőrök. 

Harryt meg kell majd kérdeznem, hogy talált-e már valakit. Valamikor Karácsony előtt beszéltünk erről utoljára. 

Teljességgel képtelenségnek találom, hogy megtaláljuk a szüleim gyilkosát. De azért egy próbát megér, nem? 

Cipőmet levéve léptem beljebb a házba, majd az emeletre menve megtaláltam Harryt is a szobában. 

- Szia, Harry - köszöntem vidáman. 

- Szia, bébi - fordult meg, s mosolyogva megcsókolt. Miután túlestünk a "Milyen volt a napod?" beszélgetésen, elmentem átöltözni, ugyanis totál vizes volt a ruhám. Harry egyik pólóját kaptam magamra, plusz egy szűk farmert, aztán visszamentem a szobába, ahol Harry az ágyon ült és épp a hajába túrt.

- Harry... A szüleimmel kapcsolatosan... - kezdtem, de megakadtam, amikor megláttam a kezén egy leragasztott valamit. Észrevette, hogy nézem, és zavartan a hajába túrt ismét. - Az mi? - kérdeztem. 

- Már találtam valakit - ügyesen kikerülte a kérdésem, és inkább az előző témára tért rá. 

- Kit?

- Majd bemutatlak neki - válaszolt, miközben én felemeltem a karját, ami le volt ragasztva.

- Ez mi? - kérdeztem.

- E-egy tetoválás - dadogta. Basszus, Harryt dadogni még sose hallottam. Aranyos. Mi más lehetne? Elmosolyodtam. - Mi az? - mormogta. 

- Csak aranyos, mikor zavarban vagy - legyintettem. - És mit ábrázol? 

- Uhh, hát... Nem tudom, hogy... - lassan leszedegette róla a kötést. Szemeim elkerekedtek, amikor megláttam hogy mi van a karján. 

- Basszus, Harry - mormogtam. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy hogy haragudjak rá. - Magadra tetováltattad a nevem! - háborodtam fel. 

- Igen, de...

- Úristen, Harry! Hát ez...

- Elhamarkodott dolog volt? - húzta el a száját, mintha félne a válaszomtól. Vállat vontam, inkább a tetkót tanulmányoztam. Jessica. Sima fekete, dőlt betűkkel a csuklóján. Ott díszelgett a nevem. Az ÉN nevem. Mi lesz majd ha elválnak útjaink? Hogy tünteti el? Ha egyáltalán el akarná tüntetni. - Mondj valamit - idegeskedett. 

- Nem tudok mit mondani, Harry - egyszerre dobogtatta meg a szívem a dolog, és töltött el haraggal. 1 éve se voltunk együtt. Sőt fél éve sem. 

- Haragszol? 

- Nem hiszem - sóhajtottam fel. 

- Tetszik amúgy? - harapott bele az ajkába, zöld szemei az arcomat fürkészték. 

- Igen - válaszoltam. 

- Fogsz még valamikor normálisan válaszolni ezek után? 

- Persze - bólintottam. Majd ha lenyugodtam. 

- Figyelj, én... Én szeretlek és úgy gondoltam, hogy... 

- Oké, Harry - hallgattam el. - Értem én. Csak mi lesz ha...? 

- Ha majd szakítunk? - még belegondolni is rossz. - Miért gondolsz mindig erre? Nem bízol bennem?

- De igen, Harry - mormogtam. 

- A fenébe, Jessica. Csak mondd el, ha hülyeségnek tartod, hogy magamra tetováltattam annak a személynek a nevét, aki a legfontosabb számomra! Akivel kibaszottul le akarom élni az életem! - kiáltotta el magát, amitől kissé összerezzentem. Felnéztem rá, arcán mindenféle érzelmet láttam. Megszorítottam a kezét.

- Nem mondtam, hogy hülyeség - suttogtam.

- Csak? 

- Csak még 1 éve sem vagyunk együtt! - emeltem fel a hangom. Egy pillanatig farkas szemet néztünk. - Oké, Harry - bólintottam. 

- Aha. Szóval túl korai. Sejtettem, hogy ez a bajod.

- Harry, én... - felsóhajtottam, fogalmam se volt hogy mit mondjak neki. 

- Én csak azt akartam, hogy tudd szeretlek, és hogy rohadtul nem készüllek elhagyni! 

- Felfogtam! - kiáltottam. Pislogtam párat, aztán felnyögtem, ugyanis Harry neki lökött a falnak, és a számnak esett. Beletúrt a hajamba, én pedig a karjába martam, mire felszisszent és finoman az ajkamba harapott. S kisvártatva elvesztünk egymásban. 

- Szóval, mikor mutatsz be annak a valakinek? - kérdeztem kíváncsian, reggelizés közben. 

- Figyelj... - kezdte, s lerakta a villát a kezéből. - Eszel még? - kérdezte, a tányéromra pillantva. Megráztam a fejem, jelezvén, hogy nem. Felállt, összeszedte a tányérokat és a mosogatóhoz lépett velük. 

- Szabadnapom van, úgyhogy van időm - próbálkoztam, hogy észrevegye: én még mindig a válaszra várok.

- Szeretnél ma elmenni valamerre? Például elmehetnénk sétálni - vetette fel, egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy mi ütött belé. 

- Harry, mi bajod? - felálltam, majd melléléptem. 

- Mi bajom volna? Csak felvetettem, hogy esetleg sétálhatnánk - mosolyodott el.

- Még nem válaszoltál - makacskodtam.

- Tudom - suttogta. Hosszú ujjaival a hajába túrt, zöld szemei megteltek valamiféle érzelemmel, és felsóhajtott. 

- Mi a baj? - nyúltam felé, s megérintettem az arcát. Hangosan lélegzett, mellkasa hevesen emelkedett. Lépett egyet hátra, a kezeim lehullottak róla. - Oké, Harry. Mondd el, hogy mi van! - szóltam rá. 

- Én tettem - suttogta megtörtén.

- Tessék? Mit tettél? - nyíltak tágra a szemeim. 

- Én öltem meg a szüleidet...

#29.

A hajával szórakoztam, aztán a szuszogását hallgatva lassan engem is elnyomott az álom. 

Halk kuncogást hallottam reggel, mikor ébredezni kezdtem. Harry egyre erősödő nevetése miatt kinyitottam a szemem, és felpislogtam rá, fölöttem támaszkodott. 

- Mi az? - kérdeztem. 

- A hajad - kezét a szája elé kapta, rázkódó vállal tartotta magát. 

- Mindig ilyen a hajam - mormogtam. 

- De most brutálisan kócos vagy - nevetett, vissza sem próbálta tartani a hahotázását. Lemászott rólam és mellettem fetrengve röhögött. 

Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, aztán felültem és kikászálódva az ágyból a fürdő felé vettem az irányt. 

A tükörbe nézve elszörnyedve néztem magamra. A hajam olyan volt mintha... Mintha egy hurrikán söpört volna végig rajta. Konkrétan. Vagy két hurrikán. 

Miután megtéptem magam egy fésű segítségével, visszakullogtam a szobába, és ledőltem Harry mellé.

- Most jobb? 

- Igazából, amúgy se volt vele bajom. Nekem mindenhogy tetszel - csupa fog mosolyt villantott rám, keze elindult az arcom felé, majd hátra simította a tincseimet. Megakadt a lélegzetem, mikor a keze megindult lefelé az oldalamon. - Szeretnél felkelni? - kérdezte, ajkaimba harapva néztem fel rá. - Vagy maradjunk esetleg itt? - pimasz vigyora és a keze a combomon kissé elvonta a figyelmem, nem találtam a szavakat. - Oké, ezt igennek veszem - mormogta, s ajkai megtalálták az enyéimet. 

- Figyelj... - kezdtem halkan, az éjszaka közepén. Harry hümmögött, ezzel tudtomra adva, hogy ébren van, és hogy figyel. - Van már... Valaki? - kérdeztem. 

- Mi? - kérdezett vissza.

- Tudod. A szüleimmel kapcsolatosan... 

- Ja, hogy az - bólintott. - Nos... - könyökölt fel és úgy nézett le rám arcába hulló tincsei alól. - Még nincs, de rajta vagyok az ügyön, hogy kerítsek valakit.

- Oké - mormogtam. - Izé, nem akarlak ezzel terhelni. Tudom, hogy... 

- Ugyan már - mosolyodott el. - Ha neked fontos... - vont vállat, aztán elterült mellettem. 

- Az apád...

- Nem az apám. 

- Szóval akkor Jamesszel... 

- Mi újság? Fogalmam sincs. Eltűnt. Remélem örökre és elő sem kerül - morogta. 

- Nem sokára Karácsony - jelentettem be, próbáltam valami másról csevegni, bár, elég bénán tudom terelni a témát. Először furán nézett rám, majd egy mosoly jelent meg az arcán.

- Ahogy mondod. Elég ha Te itt vagy nekem Karácsonyra - burkolt célzást kaptam, hogy ne vegyek neki semmit. - Szeretném, ha nem vennél nekem semmit - Na tessék. Szinte éreztem, hogy ez következik.

- De Harry... 

- Semmi "De Harry...". Tényleg. Ne vegyél semmit, oké? 

Duzzogva bólintottam, mire felsóhajtott, majd magához ölelt.

*

Karácsony előtt egy nappal. Harry eltalálta, hogy vegyünk karácsonyfát. Természetesen, belementem, ugyanis kíváncsi voltam rá, amint karácsonyfát választ. 

Nos, ez nem ment könnyen. 

- Ez nagy - vágtam rá, egy magas "Még-a-házba-se-fér-el" fajta fára. Harry bólintott, aztán tovább álltunk. Találtam egy aranyos kis fát, konkrétan a térdemig ért, de én beleszerettem. - Ez kell! - mutattam rá, és lehajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem.

- Felejtsd el, túl kicsi - rázta meg határozottan a fejét Harry, én meg úgy néztem rá, mint akinek épp most tiltották meg, hogy fagyit egyen. - Jessica... - kezdett bele, de aztán elnézett mellettem és felragyogott a szeme. 

- Tökéletes - ment el mellettem, közben belekapaszkodott a kezembe és el kellett rángatnia életem fájától. Megálltunk egy Harrynél egy kicsivel magasabb fa előtt. Én ragaszkodtam a kis aranyos példányomhoz, Ő meg ragaszkodott az övéhez. Nos, most már tudom, milyen összeveszni egy karácsonyfán.

- Választottak már? - kérdezte kedvesen az árus. 

- Ez lesz az - mutattam én a sajátomra, Harry meg az övére. Az eladó furcsán nézett ránk, aztán felsóhajtott, és rám mosolygott. 

- Esetleg mindkettő? - kérdezte meg Harryt. Vadul bólogattam, Harry meg a szemeit forgatta, de végül rábólintott a dologra. 

- Nyúú, szeretlek - Te jó ég, most komolyan azt mondtam, hogy "Nyúú"? Ez meg honnan jött? 

- Nem hiszem el, hogy képes vagy beleszeretni egy fába, amit aztán haza is kell vinnünk.

- De hát olyan aranyos - pislogtam.

- Hogy lehet aranyos egy fa? 

- Csak nézz rá. Szinte könyörög nekünk, hogy vigyük el - Harry elég furán nézett rám, aztán elnevette magát.

- Bolond vagy. 

Oké, Harryvel fát vásárolni még csak-csak túl éltem, de fel is díszíteni azt a fát... A nap fénypontja volt. Zseniális. 

Kezdjük ott, hogy Harry, amint bevitte a fát a házba, vagy tízszer áthelyezte másik helyre. 

- Harry... - szóltam rá, amikor ismét elakarta mozdítani. - Hagyd már békén azt a szerencsétlen fát - sóhajtottam fel, miután az enyém díszítésével végeztem.

- Jó, de... Oké - egyezett bele, aztán felkapott egy épp a keze közé akadó díszt, amit aztán felakasztott egy ágra. 

- Az ott nem jó - rázta meg a fejét, én meg bosszúsan fújtattam egyet. - Hülyén néz ki.

- Nem tök mindegy? - csattantam fel mérgesen, mert elegem volt abból, hogy mindig megmondta mit hová tegyek. 

- Nem - rázta meg a fejét, közben a mosolyát próbálta elfojtani. 

- Jó, akkor csináld te - adtam a kezébe a díszt.

- Rendben - válaszolt. 

- Rendben - bólintottam. 

- Most ideges vagy?

- Nyugodt vagyok - mormogtam. 

- Nem úgy látom.

- Talán nem kellene mindig megmondanod, hogy mit hová tegyek! - mérgesen dobbantottam egyet a lábammal, majd összefontam a kezeimet a mellkasom előtt. 

- Nem tehetek róla, hogy rossz az ízlésed!  

- Jó az ízlésem! - duzzogtam. Egy másodperc alatt megfeledkeztünk a karácsonyfáról, a díszekről, meg úgy mindenről körülöttünk. 

- Hát ezzel azért vitatkoznék.

- Jó, tudod mit? Kapd be! - válaszoltam, szerintem frappánsan, s egy pillanatig farkasszemet néztünk. - Azt akarod, hogy hazamenjek? Mert közel állok hozzá, elhiheted!

- Semmi szükség arra, hogy hazamenj - rázta meg a fejét. - Csak fogd fel, hogy nem jó az ízlésed! 

- Ha nem lenne jó az ízlésem, akkor most nem itt állnék veled.

- Szóval azt mondod, jó pasi vagyok? - egy hatalmas vigyor ült ki az arcára. Már megint hogy jutottunk el idáig? 

- Tisztában vagy vele te is, nem? - pislogtam fel rá zavartan. 

- De. Tökéletes vagyok - húzta ki magát szórakozottan, én meg belebokszoltam a mellkasába. 

- Ezzel azért vitatkoznék - nyújtottam ki rá a nyelvem. Olyan tízes skálán mennyire lehetünk gyerekesek? 

*

Éneklésem közepette kinyitottam a szemem, és Harry csodálkozó képével találtam szemben magam. 

Lassan a dal végéhez értem, és elpirulva pislogtam rá, Ő meg ajkain bujkáló mosollyal nézett rám. 

- Nos? - köszörültem meg a torkom és elkapva rólam a pillantásom, mindenfelé néztem, csak rá nem. 

- Hát... - kezdte, de megakadt. 

- Tetszett? - kérdeztem ajkaimba harapva.

- Te most viccelsz velem, ugye? - állt fel és elém lépett. - Eddig miért nem tudtam róla, hogy így tudsz énekelni? 

- Szóval akkor tetszett - vigyorodtam el. 

- Imádtam. 

- Hát, akkor... Boldog Karácsonyt - nevettem el magam megkönnyebbülten, miközben megöleltem Őt. Nevetett, aztán eltolt magától és valamit kutakodott a zsebében. Kíváncsian néztem rá, mikor valamilyen papírnak kinéző valamit húzott elő. 

- Én... Uhh, szóval... Boldog Karácsonyt - nyújtotta át, s izgatottan kitéptem a kezéből a két papír darabot. Amit ha jól megnéztem, akkor két repülőjegy volt. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, aztán ismét a jegyekre, amik Franciaországba szóltak, december 30-án. Szóval akkor nem itthon szilveszterezünk. 

Harry szerintem nem számított arra, hogy a nyakába vetem magam, mivel kissé meglepődött, aztán majdnem elvesztette az egyensúlyát, de még időben megtámaszkodott, így nem vágódtunk el. 

- Mindig Párizsról áradoztál, gondoltam... - kezdte Harry, de nem hagytam, hogy befejezze, hanem számat az övére tapasztottam. - Szeretlek - mormogta. Boldogan szorítottam Őt magamhoz, s elöntött az izgatottság. Pár nap és Párizsba megyek Harryvel. 

_____________________________________________________________________________

Hiiiii darling's:)xx

Sorry, a késésért, meg hogy ritkábban hozok részt mostanában:|

Az igazat megvallva, ezt is olyan nagyon ihlethiányosan írtam meg - meg is látszik rajta, szerintem. 

Na mindegy. Azért remélem tetszett:):Dxx.