#30.

Pár nap és Párizsba megyek Harryvel. 

*

Azt hiszem a 19 évem alatt egyszer sem éreztem magam olyan jól mint Párizsban, talán az életem legfontosabb személyével. Szinte világfájdalmat éreztem, amikor vissza kellett utaznunk ide, Londonba. Nem akartam. Nem akartam elszakadni Párizstól, Franciaországtól, de legfőképp attól, hogy kettesben legyek Harryvel. Csak Ő és Én. Senki más. 

- Mi az? - kérdezte Harry felém pillantva, mikor megálltunk a ház előtt. 

- Semmi, csak... Ellettem volna még pár napig ott - vonogattam a vállam fáradtan. 

- Én is, hidd el. Megígérem, hogy még menni fogunk Párizsba - vigyorodott el. - Talán ott fogunk élni - tette hozzá, s mielőtt még reagálhattam volna valamit, kiszállt a kocsiból. 

Fáradtságom kezdett rajtam felülkerekedni már a konyhában, amikor egy pohár vizet ittam. 

- Gyere aludni - jött be a konyhába Harry csupán egy bokszerben, s megállt közvetlen előttem. Elkalandozott a tekintetem a mellkasán, meg a tetkóin, aztán már csak azt vettem észre, hogy lehajol és karjaiba vesz. 

- Remélem tudod, hogy képes lettem volna még felmenni a szobába - mormogtam, fejem a mellkasának döntöttem, karjaimmal pedig átkulcsoltam a nyakát. 

- Tisztában vagyok vele - válaszolt egy apró mosollyal az arcán. - Most pedig aludj - nyomott egy puszit a homlokomra, miközben még a karjaiban voltam. 

Fázok. Álmosan tapogatóztam takaró után az éjszaka közepén, és mikor megtaláltam magamra húztam azt. Harry halkan mormogott valamit feltehetőleg álmában, aztán a hasára fordult, pár pillanatig tapogatózott valami után, majd mintha megunta volna, tovább szuszogott halkan, kinyújtott karokkal maga mellett. Szerintem a takarót kereste, amit lehúztam róla...

Felé fordultam, kiment minden álmosság a szememből. 

Hosszú szempillája párszor megremegett, ajkai elnyíltak, pár göndör tincse az arcába hullott. Lélegzetelállító. Legalábbis számomra. Azt hiszem kicsit bele vagyok esve. 

Újra és újra beleszeretek. 

Kezét felvezette az arcához, majd miután kisöpörte onnan a haját, keze ott maradt az arca előtt. Elmosolyodtam, aztán kezemet az övére csúsztattam és közelebb húzódtam hozzá. Halvány mosoly futott át az arcán.

- Miért nem alszol? - szólalt meg rekedten. 

- Nem tudtam.

- És érdekesebb volt engem bámulni? - kérdezte immáron nyitott szemekkel, játékosan. 

- Sokkal érdekesebb - mosolyodtam el. Hátára fordult, majd a mellkasára húzott. Keze a hátamon járt fel-alá, párszor megakadt, majd újrakezdte. 

- Szeretnél Párizsban élni? - kérdezte. 

- Te nem? 

- Nekem mindegy, csak veled legyek - mormogta, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Mint általában minden ilyen kis vallomásnak mondható mondatánál. Mosolyogva megszorítottam a kezét, aztán felsóhajtottam.

- Mi van, ha egyszer ennek vége lesz? - suttogtam halkan. Rettegtem ettől. Attól, hogy egyszer csak elhagy. Megun vagy valami más.

- Miért gondolkodsz ilyeneken? - ráncolta a szemöldökét. 

- Csak valahogy megfogalmazódott bennem ez a kérdés... - vontam vállat.

- Ne gondolj ilyenekre - rázta meg a fejét. - Együtt leszünk. Együtt kell lennünk. 

- Honnan veszed?

- Minket egymásnak teremtettek - vigyorodott el. Nem akartam, de mégis bekönnyeztem, s lehajtottam a fejem. - Ugyan már, bébi - emelte fel a fejem. - Tudod, akiket egymásnak teremtettek, azok valahogy mindig visszakerülnek egymáshoz - összesimította az orrunkat, s nyomott egy puszit a számra. - Nem vagy álmos? - mosolyodott el. 

- De, az vagyok - mormogtam.

- Egyébként hoznunk kell ide még egy takarót. Úgy tűnik mániád lerángatni rólam - nevetett halkan. 

- Arra keltem, hogy fázok - vigyorodtam el. - Szóval te sajátítottad ki valamikor az éjszaka.

- Egyszeri alkalom volt - vonogatta a vállát. - Aludj, majd reggel vitatkozunk erről - nyomott egy puszit a homlokomra, mielőtt még álmosan lecsuktam volna a szemeimet. 

*

Kabátomat összébb húzva magamon lépkedtem hazafelé a munkából menet, próbáltam kizárni a hideget - ami teljességgel lehetetlen volt. De azért megpróbáltam. 

Apró pelyhekben hullott a hó, a hajam totál elázott, azonkívül még... Mindenem?! 

Harry azt mondta várjam meg, de makacsságomhoz híven ismét "leráztam", és inkább gyalogolni szerettem volna. Bár, ezt félúton megbántam. Miért akarok én örökké gyalogolni télen? Ez valami mániám. A fenébe a makacsságommal! 

Eszembe jutott James - Harry apja -, meg hogy vajon mi lehet vele?! Figyel? Miért figyelne? Ennek semmi értelme. Nem is ismer. Ez mondjuk nem állítaná meg semmiben... 

Már régóta nem hallottam felőle. Igazat megvallva, nem is igazán akarok vele találkozni. 

Mi van ha elkapták a rendőrök? Rendőrök. 

Harryt meg kell majd kérdeznem, hogy talált-e már valakit. Valamikor Karácsony előtt beszéltünk erről utoljára. 

Teljességgel képtelenségnek találom, hogy megtaláljuk a szüleim gyilkosát. De azért egy próbát megér, nem? 

Cipőmet levéve léptem beljebb a házba, majd az emeletre menve megtaláltam Harryt is a szobában. 

- Szia, Harry - köszöntem vidáman. 

- Szia, bébi - fordult meg, s mosolyogva megcsókolt. Miután túlestünk a "Milyen volt a napod?" beszélgetésen, elmentem átöltözni, ugyanis totál vizes volt a ruhám. Harry egyik pólóját kaptam magamra, plusz egy szűk farmert, aztán visszamentem a szobába, ahol Harry az ágyon ült és épp a hajába túrt.

- Harry... A szüleimmel kapcsolatosan... - kezdtem, de megakadtam, amikor megláttam a kezén egy leragasztott valamit. Észrevette, hogy nézem, és zavartan a hajába túrt ismét. - Az mi? - kérdeztem. 

- Már találtam valakit - ügyesen kikerülte a kérdésem, és inkább az előző témára tért rá. 

- Kit?

- Majd bemutatlak neki - válaszolt, miközben én felemeltem a karját, ami le volt ragasztva.

- Ez mi? - kérdeztem.

- E-egy tetoválás - dadogta. Basszus, Harryt dadogni még sose hallottam. Aranyos. Mi más lehetne? Elmosolyodtam. - Mi az? - mormogta. 

- Csak aranyos, mikor zavarban vagy - legyintettem. - És mit ábrázol? 

- Uhh, hát... Nem tudom, hogy... - lassan leszedegette róla a kötést. Szemeim elkerekedtek, amikor megláttam hogy mi van a karján. 

- Basszus, Harry - mormogtam. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy hogy haragudjak rá. - Magadra tetováltattad a nevem! - háborodtam fel. 

- Igen, de...

- Úristen, Harry! Hát ez...

- Elhamarkodott dolog volt? - húzta el a száját, mintha félne a válaszomtól. Vállat vontam, inkább a tetkót tanulmányoztam. Jessica. Sima fekete, dőlt betűkkel a csuklóján. Ott díszelgett a nevem. Az ÉN nevem. Mi lesz majd ha elválnak útjaink? Hogy tünteti el? Ha egyáltalán el akarná tüntetni. - Mondj valamit - idegeskedett. 

- Nem tudok mit mondani, Harry - egyszerre dobogtatta meg a szívem a dolog, és töltött el haraggal. 1 éve se voltunk együtt. Sőt fél éve sem. 

- Haragszol? 

- Nem hiszem - sóhajtottam fel. 

- Tetszik amúgy? - harapott bele az ajkába, zöld szemei az arcomat fürkészték. 

- Igen - válaszoltam. 

- Fogsz még valamikor normálisan válaszolni ezek után? 

- Persze - bólintottam. Majd ha lenyugodtam. 

- Figyelj, én... Én szeretlek és úgy gondoltam, hogy... 

- Oké, Harry - hallgattam el. - Értem én. Csak mi lesz ha...? 

- Ha majd szakítunk? - még belegondolni is rossz. - Miért gondolsz mindig erre? Nem bízol bennem?

- De igen, Harry - mormogtam. 

- A fenébe, Jessica. Csak mondd el, ha hülyeségnek tartod, hogy magamra tetováltattam annak a személynek a nevét, aki a legfontosabb számomra! Akivel kibaszottul le akarom élni az életem! - kiáltotta el magát, amitől kissé összerezzentem. Felnéztem rá, arcán mindenféle érzelmet láttam. Megszorítottam a kezét.

- Nem mondtam, hogy hülyeség - suttogtam.

- Csak? 

- Csak még 1 éve sem vagyunk együtt! - emeltem fel a hangom. Egy pillanatig farkas szemet néztünk. - Oké, Harry - bólintottam. 

- Aha. Szóval túl korai. Sejtettem, hogy ez a bajod.

- Harry, én... - felsóhajtottam, fogalmam se volt hogy mit mondjak neki. 

- Én csak azt akartam, hogy tudd szeretlek, és hogy rohadtul nem készüllek elhagyni! 

- Felfogtam! - kiáltottam. Pislogtam párat, aztán felnyögtem, ugyanis Harry neki lökött a falnak, és a számnak esett. Beletúrt a hajamba, én pedig a karjába martam, mire felszisszent és finoman az ajkamba harapott. S kisvártatva elvesztünk egymásban. 

- Szóval, mikor mutatsz be annak a valakinek? - kérdeztem kíváncsian, reggelizés közben. 

- Figyelj... - kezdte, s lerakta a villát a kezéből. - Eszel még? - kérdezte, a tányéromra pillantva. Megráztam a fejem, jelezvén, hogy nem. Felállt, összeszedte a tányérokat és a mosogatóhoz lépett velük. 

- Szabadnapom van, úgyhogy van időm - próbálkoztam, hogy észrevegye: én még mindig a válaszra várok.

- Szeretnél ma elmenni valamerre? Például elmehetnénk sétálni - vetette fel, egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy mi ütött belé. 

- Harry, mi bajod? - felálltam, majd melléléptem. 

- Mi bajom volna? Csak felvetettem, hogy esetleg sétálhatnánk - mosolyodott el.

- Még nem válaszoltál - makacskodtam.

- Tudom - suttogta. Hosszú ujjaival a hajába túrt, zöld szemei megteltek valamiféle érzelemmel, és felsóhajtott. 

- Mi a baj? - nyúltam felé, s megérintettem az arcát. Hangosan lélegzett, mellkasa hevesen emelkedett. Lépett egyet hátra, a kezeim lehullottak róla. - Oké, Harry. Mondd el, hogy mi van! - szóltam rá. 

- Én tettem - suttogta megtörtén.

- Tessék? Mit tettél? - nyíltak tágra a szemeim. 

- Én öltem meg a szüleidet...