#33.

Sóhajtva megforgattam a szemeimet, majd gyorsan kibontottam a levelet...

Jessica.

 Sosem gondoltam volna, hogy valaha levelet kell írnom neked, de úgy tűnik ennek is eljött az ideje. 

 Valószínűleg, mikor ezt olvasod, én már rég nem leszek az élők között. Sajnálom, hogy nem szóltam erről. Arról, hogy rákos vagyok. 

Gondolom emlékszel arra, amikor elmentem hozzád bocsánatot kérni és ott makogtam a végén. Akkor akartam elmondani neked, de végül meggondoltam magam. Sajnálom. De tényleg.

Sajnálom, hogy összevesztünk. Hogy rámásztam Harryre. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Sajnálom, hogy nem békültünk ki. Bár, azt hiszem, ez így könnyebb lesz. Hülyeség, de én így gondolom. 

Remélem, sokáig együtt lesztek Harryvel. Úgy... Örökké? Titeket egymásnak teremtettek.:)

Sajnálom, hogy megpróbáltam közétek állni. Még most is haragszom magamra miatta, szóval megértelek amiért te is haragszol rám. 

Nem hagylak el. 

Melletted leszek végig. 

Ne sírj, bébi. Örökké a legjobb barátnőm maradsz. 

Szeretlek.xx  

- Jessica! Mi az? - aggódó hang húzott vissza a valóságba. Abba a valóságba, ahol a könnyeim megállíthatatlanul folytak az arcomon lefelé. 

Karokat éreztem magam köré fonódni; óvatosan ölelt meg Harry, attól félt, hogy ellököm vagy valami egyéb. Normál esetben ez lett volna, de most inkább magamhoz vontam Őt és a mellkasába zokogtam. - Shhh, bébi - egyik keze a hátamon járt fel - alá, másikkal pedig kivette a kezemben tartott levelet és gyorsan elolvasta, aztán eldobta azt, és még szorosabban ölelt meg. 

Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Talán azért, mert úgy gondoltam, hogy akkor ölelem meg Őt utoljára. Két dolog miatt sírtam.

Miatta és Sam miatt. Istenem, elvesztettem Őt. Örökre. Vajon hány embert fogok még elveszteni? Mikor fog már történni velem valami jó is? 

Olyan jó lenne elmenekülni. Fogni magam és elhúzni innen, Londonból. Elmenekülni a bajok elől. 

De mégse teszem ezt. Nem tudnám csak úgy egyszerűen itt hagyni ezt a várost. Itt nőttem fel. És valószínűleg itt is fogok megöregedni. 

Görcsösen szorítottam Harry ingét, amit a könnyeimmel áztattam. 

*

A dolog, hogy Harry vállán sírtam a múlthéten, semmit sem változtatott a kapcsolatunkon. Azóta nem beszéltünk egymással. De... Miért várom hogy beszéljünk? 

El kellene Őt felejtenem. De úgy tűnik, nem megy. 

Fekete ruhámon végigsimítva néztem magamat a tükrömben. Az idejét se tudom megmondani, mikor aludtam utoljára rendesen. Azt hiszem, ez meglátszik az arcomon is. Sminket mégse tettem fel, úgy döntöttem nem kell. Úgyis csak lefolyna, szóval semmi értelme. 
Cipőmet a kezembe fogtam, majd felkapva a táskám is, lementem az emeletről. Ittam egy pohár vizet, s mikor csöngettek, az ajtóhoz mentem és kinyitottam azt. 
Sam anyukája állt előttem.
- Mehetünk? - kérdezte. Bólintottam, miközben beleléptem a cipőmbe, és a táskámat a vállamra dobtam. Bezártam az ajtót, aztán követve Őt, beültem mellé az autóba. Az út csendesen telt. Nem igazán volt mit mondanunk egymásnak. Kérdeztem volna meg tőle, hogy hogy van? Hülyeség lett volna. Úgyhogy inkább csendben bámultam ki az ablakon, amin esőcseppek hada folyt le. 

A földet pásztáztam könnyes szemeimmel, miközben egy szál rózsát markolásztam. Mellkasomban szorítóérzés költözött, mondjuk, az utóbbi időben már megszoktam ezt. Mint ahogy azt is, hogy sírok. 
Elhelyeztem a rózsát a síron, majd egy lépést hátráltam és letöröltem a könnyeimet, amik helyett azonnal újak jöttek. Egy magas pasi állt meg mellettem; oda se kellett néznem, tudtam, hogy Ő az. Kócos hajában kendő volt, sose láttam még így azelőtt, de szíven ütött a látványa. Mint mindig. Miért van az, hogy amikor meglátom, mindig kétszer annyira kezd el verni a szívem? Miért nem tudom már Őt kiverni a fejemből? Miért nem tudok már túllépni rajta? Miért bukkan fel mindig? 
Megsimította a vállam, majd megfordult és elsétált. Én meg ott maradtam Sam anyukájával, plusz a könnyeimmel. 

*

- Kérlek szépen, gyere el - nyaggatott Matt telefonon keresztül valami bál miatt. A konyha pulton ültem, mellettem egy tányér gabonapehellyel. 
- Nem tudom, Matt. Semmi kedvem hozzá - mondtam sóhajtva. Igazából, semmi kedvem sem volt semmihez már több hete. Március eleje volt, a madarak kezdtek csicseregni, kezdett zöldülni a fű, a hó elolvadt és még a nap is előbújt néha. Minden vidám volt körülöttem. Csak én nem voltam az. 
- Kérlek, Jess - nyafogott, mint egy lány. - Rád fér egy kis kikapcsolódás. Ez csak egy bál. 
- Épp ez az. Semmi kedvem ott estélyiben mászkálni meg minden - vontam vállat. 
- Légyszíves. Semmi bajod nem lesz tőle. Kérlek - úgy tűnt, nem fogja abbahagyni a nyafogást, amíg igent nem mondok. Szemeimet forgattam.
- Oké - mondtam végül. 
- Oké? - kérdezett vissza.
- Igen, de... 
- Jujj, de jó - ujjongott, és lassan megcáfoltam a nemét, hogy fiú. - Köszönöm. Akkor holnap megyek érted 7-re! - tette le a telefont. Csodálatos. Úgy szeretem Őt. 
Csöngettek, úgyhogy leugrottam a pultról és lassan az ajtóhoz mentem. Kitártam azt, s szembe találtam magam egy zöld szemű, kócos hajú emberrel. 
- Szia - köszönt mosolyogva, miközben nekidőlt az ajtófélfának. 
- Szia - mosolyogtam rá, s arrébb álltam az útból, jelezve, hogy nyugodtan menjen be a házba. - Mi járatban? - kérdeztem, miközben elment előttem. 
- Uhh, hát tudod... Gondoltam, megkereslek - mondta. - És arra gondoltam, hogy... 
- Igen? - vontam fel a szemöldököm.
- Szóval, hogy eljönnél velem randizni?