#2.évad - 7.rész.

Átkulcsoltam a nyakát, majd szinte azonnal elaludtam.

Nyöszörögve fordultam a hátamra, s a fejemre párnát húztam, csak hogy ne halljam Harry csengőhangját, ami egyébként valahol... Fogalmam sincs, hol szólt.
Harry morogva felkelt, s én is felültem, amikor szitkozódva neki ment valaminek.
- Jól vagy? - kuncogtam.
- Ja, csak nekem jött a szekrény - válaszolt, aztán kinyitotta az ajtót és kiment a folyosóra. Sóhajtva követtem Őt, fáradtan lecsoszogtam a földszintre, ahol aztán Harry felkapta a telefonját a kanapéról, ahová még valószínűleg előző este ledobta.
Minden rosszra felkészülve, feszülten figyeltem, ahogy Harry felveszi a telefont és rekedten beleszól. Torkomba gombóc költözött, amint megláttam Harry arcát.
- Köszönöm, viszlát - monoton hangon szólt a telefonba, miközben előremeredt. Aztán mikor megszakította a vonalat és leejtette maga mellé a karját, keze ökölbe szorult.
- Mi az? - suttogtam, mire rám pillantott, aztán egy gyors és egyszerű mozdulattal a falnak vágta a telefonját.
- Meghalt - kiáltotta megtört hangon, aztán megfogott egy tárgyat, ami közel volt hozzá és azt is a falhoz dobta. 
- Harry, nyugodj meg - léptem hozzá közelebb egy lépéssel. Megpördült és már azt hittem hogy valamit ordítani fog, amikor térde esett előttem és sírni kezdett. Szemembe könnyek szöktek, s letérdeltem mellé, majd magamhoz vontam Őt. 
Szörnyű dolog volt látni, ahogy a számomra egyik legfontosabb személy darabokra hullik. Mert ez történt. Az én perverz, általában játékos Harrym, darabokra hullott belülről. És a legrosszabb dolog, hogy nem tudtam mit csinálni. Nem tudtam visszahozni Louis-t, pedig megtettem volna.

Fogalmam sincs meddig ültünk ott sírva, amikor Harry felemelte a fejét és rám nézett.
- Menjünk aludni - motyogta. Aludni? Mindketten tudtuk, hogy ez nem fog menni. Bólintottam, majd felálltunk és csendben felsétáltunk az emeletre.
Harry bement a fürdőbe, miközben én lefeküdtem az ágyra.
Sírt. Hallottam. Egyre jobban és jobban. Feltápászkodtam az ágyról, majd benyitottam a helyiségbe, ahol Harry a mosdókagylónál támaszkodott és lehajtott fejjel sírt.
A háta mögé mentem, majd szorosan megöleltem. Megfordult, arcát a nyakamba temette.
Aztán hirtelen leguggolt elém. Elakadt a lélegzetem, mikor felhajtotta a pólóm, száját pedig a hasamra nyomta.
- Az életemnél is jobban szeretni foglak - mormogta. Elsírtam magam, aztán felhúztam magamhoz és megcsókoltam.

*

Túl voltunk Louis temetésén, ami június végére esett. Harry pedig egyre rosszabbul festett. Akárhogy próbáltuk megakadályozni Zaynnel és a többiekkel, hogy ne hagyja el magát annyira, nem ment. Ellökött magától bennünket és elvolt egymagában. Nem tudtam mit tegyek, vagy mit ne és ez már kezdett az idegeimre menni.

- Hagyd ezt abba! - csattantam fel az egyik vacsoránál, amikor megint nem volt hajlandó enni. - Ne tedd magad tönkre! - kiáltottam kikelve magamból, mire bambán felnézett rám és mintha egyáltalán nem itt járt volna. - Elegem van ebből - motyogtam, mikor kitolta a székét.

- Nem kell rám vigyázni! - kiáltotta. - Elegem van abból, hogy sose tudok egyedül lenni, mert állandóan ott van velem valaki! 

- Azért mert aggódunk miattad! - ordítottam.

- Nem kell aggódni! Jól vagyok! - kiabált, aztán sarkon fordult és becsapva maga után az ajtót ott hagyott. 

Visszapislogtam a könnyeimet, aztán elpakoltam a konyhában. Mindent elfojtva magamban leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Valamit ment benne, ám egyáltalán nem figyeltem rá, csak magam elé bámultam. 

Ez így nem lesz jó. Egyáltalán hova ment? Nem igaz, hogy nem bírja felfogni, hogy aggódunk miatta. Nincs mese, makacs, mint... Én.

Este 10 felé úgy döntöttem elmegyek tusolni Aggódás társaságában. Ugyanis Harry még nem jött vissza.

Aggódni nem jó dolog, mert mindenféle hülyeség az eszembe jut olyankor. Mint például akkor is, amikor még akkor sem ért vissza Harry, amikor végeztem a tusolással.

Megpróbáltam felhívni, de nem vette fel. Kétségbeesetten levágtam magam az ágyra, és hívtam Mattet.

- Mi az? - szólt bele álmosan.

- Sajnálom, hogy zavarlak, de Harry eltűnt! - mondtam.

- Mi? 

- Mondom. Nincs meg. Elveszett. Felszívódott.

- Jessica, értelmesebben, kérlek. Mi történt?

- Összevesztünk, aztán elment és azóta nem jött haza - motyogtam letörten, a sírás szélén állva.

- Mikor volt ez? 

- Olyan 4 órája - suttogtam, miközben letöröltem egy könnycseppet az arcomról.

- Min vesztetek össze?

- Azt mondta, elege van abból, hogy nem hagyjuk egyedül. És hogy nem kell érte aggódni - sírtam el magam végképp.

- Nyugodj meg, Jess - sóhajtott fel Matt. - Lehet, hogy... Izé, hogy a temetőben van - mondta halkan. 

- Este 11-kor? - rémültem meg.

- Jessica, Ő nem lány. Haza fog menni, bízz bennem.

- Jó - suttogtam. 

- Oda menjek? 

- Hova?

- Ne értetlenkedj már. Hozzád. Te jó ég - szinte láttam, ahogy a szemeit forgatta.

- Nem kell. Elleszek. Lehet, hogy bealszok - vonogattam a vállam szomorúan. - Egyedül - szipogtam.

- Most kiborultál, igaz?

- De még mennyire!

- Oda megyek - sóhajtott fel.

- Nem kell. Sírok egy jót, aztán megpróbálok aludni.

- Oké. Harry pedig haza fog menni, nyugodj meg - ez volt a végszó, mielőtt elköszöntünk volna. Sóhajtva dőltem el az ágyon, majd szabadjára engedtem az érzéseimet és csak úgy zokogtam. 

Már épp abbaakartam hagyni, amikor halkan kinyílt az ajtó és léptek zaja törte meg a csendet. És a szipogásom. Arcomat a párnába temettem, amikor megéreztem, hogy lefekszik mellém.

- Sajnálom - simított végig a hátamon. - Nem akartam kiabálni - szája a fülemnél volt, miközben gyengéden magához húzott.

- Én sem - motyogtam. - Én csak... - felsóhajtott, majd arcát nyakamba temette. - Gyere vissza hozzám - mormogtam halkan.

- Jól leszek, ígérem. Csak kell egy kis idő még - nyomott egy puszit az arcomra, majd hátradőlt.

- Szeretlek.

- Én is téged, bébi - keze megállapodott a derekamon. Átölelt, aztán pár perc múlva bealudt, én pedig kényszerítettem magam az alvásra.

*

- Oké. Szóval, ha lány lesz akkor...

- Rose - mondtam határozottan. - Ha pedig fiú... - gondolkodtam el.

- Louis. Semmi más nem jöhet szóba.

- Oké - bólintottam mosolyogva. Harry visszatért hozzánk teljes egészében július közepére. Folyton velem volt - amit én egyáltalán nem bántam -, és vigyázott rám.

Sose mondta ki, de én tisztában voltam vele, hogy Ő fiút vár. Mosolyognom kellett ha elképzeltem Őt a gyerekünkkel. 

Jó apa lesz. Az lesz, mert az akar lenni. Mert nem akar olyan lenni, mint amilyen James volt.

______________________________________________________________

Hiiiii.xx

Nos, az van hogy már csak pár rész van hátra.

Sorry, én sem így terveztem, de nincs már nagyon mit írnom. 

Viszont, amint ezzel végzek, egy kis szünet után jön a következő blogom, ami ismét Harrys lesz:$ Ki gondolta volna?:D

Na, ennyit akartam így ide a végére:))xxx